Megjegyzés: Többszöri nekifutásból újra elkezdtem életemből inspirálva regényt írni. Kicsit meghekkelem a valóságot, összekeverem az időket -már abból is kifolyólag, hogy felejtek- viszont a lúzerségemből annyi emlékem van, hogy sokat nem kell fantáziáljak. Sikerül valamire vinnem a főszereplőt, vagy ez a tervem is elakad valahol?
Egy dolog biztos, lemondok a publikálási elképzeléseimről, ha megírom, csupán a szórakozás miatt teszem és hogy elverjem azt a néhány tétlenséggel gyötrő óráimat, amit nem tudok halálra dolgozni testem gyengesége miatt.
A
Jézusos
01
01
Nem
születünk vesztesnek
Az
esték a legnehezebbek, mielőtt az ember nyugovóra tér. Ha rossz
napja volt vagy aggódik valamiért, nehezebb szívvel alszik el.
Attila
még mindig nem akarja elfogadni, hogy a proli, pénztelen embernek
nincs esélye kinőni a nyomorból.
Itt
áll, huszonöt évesen, a szüleivel él egy tömbház lakásban.
Ahogy betöltötte tizenhatodik évét, munkába állt, azóta sem
tud kilépni a fizetéstől fizetésig szűkölködő életformából,
sőt, ahogy múlnak az évek, az adósságai szépen, alattomosan
nőttek, amint egy apró kis daganat hatalmas rákká duzzad az ember
szervezetében. Minden jel arra mutatott, hogy nincs kiút.
Szerette
szüleit, szűkösen éltek, megkínozta az élet őket is.
Mondták
neki már sokan, hogy le kéne szálljon szüleiről ebben a korban
már saját élete lehetne, de az igazság az, hogy senkije nem volt,
így minden jövedelmét a szüleivel osztott meg, nem gondolt külön
életre.
Persze,
hogy vágyott külön életre. Álmodozott egy lányról, kivel majd
szépen élnek kettesben.
De
ez a lány sehogy sem akart megjönni. És nem azért, mert válogatós
lett volna, a lányok egyszerűen elkerülték.
Apja
megrögzött, már a fatalizmust súroló nyomorimádó volt, aki
Jézusban kapott legitimitást. Ez mégsem olyan egyszerű, de
egyelőre induljunk ki innen. Valamiért olyan hangulatot árasztott,
mintha az élet elvett volna tőle mindent.
Emiatt
édesanyja az évek alatt csendes alkoholista lett.
Attilában
ellenszenv alakult ki Jézus iránt.
Kételyek
nyomása alatt aludt el ezen az estén is.
Reggel
korán ébredt. Mozgalmas és izgalmas nap elé nézett.
„Jackson
brother” -így nevezi hívő ismerősét- akinek szokott ezt azt
csinálgatni, főleg ingyen, kis munkákat, szerzett neki egy pár órás pénzes munkát. Egy amerikai bérelt valami lakást, és a
garázsba kell neki villanyt szerelni. Nem nagy ügy, pár kábelt
kell a falon kihúzni, kapcsolót, dugaljat szerelni a falra. Csupán
egy gond volt, hogy pár csavarhúzó és fogón kívül nem volt más
szerszáma. Beton falba kellett befúrni a felfogáshoz.
A
frissen szerzett demokráciában nem lehetett szerszámhoz
hozzájutni, vagy ha igen, nagyon drágán.
Szerencsére,
volt osztálytársa Béla, kapu telefonokat szerelt és tőle kérte
el egy pár órára a Hilti ütvefúrót. Ez valahogy úgy volt, ez a
szívesség, hogy akkor egyszer az életben, mert drága szerszám és
nélkülözhetetlen. És természetesen ezért járt aztán egy kis
ellenszolgáltatás, valamikor majd Béla is megkéri őt valamire.
Ez így működött. Ez még a vadkapitalizmus előtt volt, hogy az
emberek szívességeket tettek egymásnak, de ugyanakkor
opportunizmus a vastag borravalóra. A népbe bele rögződött a
valamihez jutás előnye, hajlamosak voltak sokat is kérni egy egy
szolgáltatásért, de fizetni is.
Jackson
brother sem önzetlenségből szerzett munkát neki, ezért már
azelőtti napon rádolgozott egy teljes délutánt azzal, hogy
riasztót szerelt az új autójába. Szívességből.
Valahogy
ilyen idők voltak azok a kezdeti demokráciában, a kilencvenes
években: ahhoz, hogy egy nap pénzhez jussál, másik kettőt
kellett rádolgozzál. És még így is szerencsésnek vallhatta magát
az ember. Fizetett az ember, hogy pénzes munkához jusson.
Ezért
nézett izgalmas nap elé ezen a reggelen.
A
korai őszi felkelő nap is azt ígérte, hogy jó nap lesz. A
pénzhez jutási lehetőség még az illatokat is megváltoztatja a
levegőben.
Bélával
már tegnap lebeszélte, hogy reggel mehet a Hiltiért az irodába,
és délután elviszi majd Jakinak a múzeumba, mert ott lesz dolga.
Persze mindezt gyalog, illetve buszon közlekedve. Már ha volt pénze
busz jegyre.
Egy
reklámos nylon szatyorban a fogóival, kopott hegyű csavarhúzóival,
gyalog elment Bélához.
Béla
álmosan nyitott ajtót neki, valamit motyogott, hogy hajnali
nyolckor még nem ébredt meg, az este későig szereltek, igyanak
meg egy kávét. Attila a szokásos szégyenkezésével azt hazudta,
hogy már ivott. Béla nem ellenkezett, fáradtan ült le iroda
székébe, és mindenfélét kérdezett tőle, hogy éppen mit
csinál, mivel foglalkozik? Attila mindenfélét összehazudozott,
szégyellte bevallani Bélának, hogy mindennel mélyponton van.
Látszólag, Béla a gondolataiba merülve nem is igazán figyelt
barátjára, mintha asztalán keresne valamit, de tulajdonképpen nem
keresett semmit.
Attila
irigykedve csodálta barátjának a befutott cégét, amit egy román
pasassal közösben alapítottak. A pörgés, az elfoglaltság aurája
töltötte be az irodát, egyik sarokban halomra egy csomó értékes
szerszám, az asztalon rengeteg papír, számlák, a pénz nem
problémaiságáról tanúskodtak. Redwood színű író asztalok, és
gyöngyfekete iratszekrények arról árulkodtak, hogy drága és új
bútorokkal van berendezve a székhely.
Béla
a céges lakás egyik szobájában lakott. A félig nyitott
szobaajtón egy ágy végén, női láb kandikál ki a paplan alól.
Nem volt titok: Béla nőcsábász volt, de ezzel sosem hencegett. Ő
csak leszedte a nőket a lábukról és kefélte őket. Szinte
ingyen. Néha ők tartották el. Már amíg együtt voltak. Béla
ölébe csak úgy hulltak a nők. Nem mind hétszépségek voltak, de
nők. Jó nők. Főleg elvált, szomorú, pénzes nők.
Kínos
lehetett Bélának tettetni, hogy nem lát Attilán át, ezért inkább
az iroda asztalára nézett. Attila is nehezen viselte a feszélyezett
helyzetet, tudta, hogy barátja átlát rajta.
Az
iskolában Béla volt az, aki legtöbbször megosztotta, vagy
teljesen odaadta a szendvicsét neki. Szerencsére, Béla sosem
hányta fel. Finom, szebeni szalámis volt az a vajas szendvics. Évek
után is még mindig ez a szendvics megosztó hangulat fogta össze
kapcsolatukat, mint a szimfonikus zenében a vonósok az alap
zümmögést: csak úgy lebeg a sok húr zengető hangja a fúvósok
közt, mint a lágy szellő a rezgő levelű fák közt.
Beszélgetésüket
a román társ szakította meg, hangos beszéde rögtön betöltötte
az irodát kitevő, földszinti tömbház lakást, falairól ércesen
csapódtak vissza agresszív stílus jegyei. Csak úgy bejött,
köszönés nélkül. Káromkodott románul, valamit nem tudott
megoldani, mert más volt a hibás. És azt a mást szidta mint a
bokrot. Már így kora reggel. Szivarral a szájában.
Béla
ugyanazzal a tettet higgadtsággal megigazította, jobb kezével
kicsit megmozgatta szemüvegét, mint mikor valaki elhelyezkedik egy
kényelmes fotelben. Nem reagált üzlettársa hangoskodására, de
látni az arcán, hogy idegesíti.
Béla
és Attila tekintetei találkoztak, és ebből mindketten
sokatmondóan értettek.
Mindketten
hivatkozva fontos elfoglaltságaira, elköszöntek egymástól.
Attila
a Hiltivel elment, szentül megígérve Bélának, hogy vigyáz a
gépre.
Ahogy
kilépett a Monostor végi csendes utcára, önkéntelen a Bükk erdő
felett ragyogó napra tekintett, mely a sárguló levelekkel az őszt
köszönti, ő meg boldogan lépkedett a Hiltivel, mintha valami
nagyon sikeres dolgot művelt volna: hisz nagyon úgy néz ki, ma is
legyőzi a nincstelenséget.
De
azért még egyszer vágyakozón visszanézett az erdőre, mintha
erőt merítene a csendes, békés természettől, ígéretteljes
nézéssel, hogy leszünk mi még együtt.
Mindig
egy faházról álmodozott, a természetben, egy helyes csajjal,
együtt, boldogan.
Mindez
nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt számára, a tény, hogy
eddig még nem volt viszonya nővel, tökéletesen alátámasztotta
vesztes állapotát.
Többször
is hívta őt Béla neki dolgozni alkalmazottként, de Attilának
pont ebből lett elege, hogy minimál bérért egész nap gürcöljön
valakinek. Kilenc éve mást se csinál, csak dolgozik másnak. Több
gyárban is, cégnél dolgozott, mindenhol kihasználták, olyan idők
voltak a vállalkozóknak, hogy hetente cserélhették a munkásokat,
hatalmas volt a munkanélküliség.
Egy
rendes cipőt nem tudott magának venni, kopott, szakadt ruhákban
járt. Ha mégis szóba állt volna vele egy lány, nem volt mivel
kimenjen a városba, vagy egy cukrászdába vigye.
Sokat
remélt az amerikai munkától. Valamiért az volt az érzése, hogy
viszi valamire.
Nagyon
le akart számolni a nyomor kultuszával: Senki nem születik
vesztesnek. Remélte.
Ezzel
szemben apja szerint az ember sorsa predestinált. Ő ezzel
ellenkezett. Már csak azért is, mert nem akarta sorsát
szegénységben elképzelni.
Jackson
brother amerikai ismerőse hatvan lejt ígért annak, aki elvégzi
neki a villany szerelést. Pár órás munkának ez jó bér,
akkoriban alig volt öt lej egy jól megfizetett munkabér. Attila
életében ez lett volna az áttörés, hogy valahogy ezekhez a jól
megfizetett munkákhoz jusson. Ezért tett meg mindent, vállalt be
bármit.
Nagyon
bonyolult volt. Beszerelte Jacksonnak a riasztót, hogy összehozza
az amerikaival, Béla felé elköteleződött, csupán azért, hogy
pár lyukat tudjon a beton falba fúrni. Az amerikai tulajdonképpen
ezt fizette meg, hogy jöjjön valaki, aki betonba tud fúrni.
Attila
így elképzelte magában, hogy majd a saját szerszámaival fogja
vállalni a 20 lejes órabérű munkákat és ez majd kivezeti őt a
nyomorból.
Ezért
hozta össze a mini vállalkozását, hogy be tudja mutatni, ha nem
más magának, hogy képes rá. Hogy igaza van: az ember nem születik
vesztesnek. A nyomor nem predestináció kérdése.
Dél
volt, mire eljutott az amerikai garázsához. Ott már várta is a
pasas. Pöcre ott volt.
Amint
kezet fogtak, rögtön bizalommal néztek egymásra, valószínű az
amerikainak meglepő volt, hogy egy olyan országban, amelynél
komolytalanabb még csak Kuba lehetett, egy pasas megjelent időre a
betonfúrójával, amint azt neki ígérték. Úgy látszik, ez a
Jackson is szavatartóként volt elkönyvelve, holott egy nagyon
profitőr volt, könnyedén kihasználta az emberek szűkségből
adódó kényszerűségét. Ugyanannak a Jézusnak a nevében
gazdagodott, akinek a nevében apja szenvedélyesen szegényedett. De
erénye legyen az, hogy felismerte a komoly balekokat.
A munka körülbelül két órába telik, mondta Attila. Rendben,
így az amerikai, amíg maga beszereli, elmegyek a feleségemmel
enni valahova. Látszott rajta, hogy nincs üresjárat az életében. Jött is a fiatal menyecske, magas, vékony, de
markáns vonásokból a teste, magassarkú cipőjében kényesen
libegett, mintha valami felsőbbrendű, művelt kaszthoz tartózna,
viszont csupán egyetlen okosság rítt le arcáról, hogy ő az, aki
jól csinálta. Attila egy pillantással a memóriájába véste a
lány formáit és lelkében sóhajtott egy nagyot, hogy igen, ilyen
a sikeres élete. Pénz, nők, nem probléma.
Ő
meg egy falatot nem tett a szájába még aznap. De ez mellékkérdés
volt abban a pillanatban. Ott és akkor egy ember a predestinált
nyomorral nézett szembe. És eközben megkívánta a nőt. Amíg fúrta a
falat és dugdosta a fából hegyezett fa tipliket a lyukakba, a
lányra gondolt, folyton az járt eszében, ahogy abban a könnyű,
lebegő fehér ruhájában az autóba ült. Többször lefolytatta magában a jelenetet, és mindannyiszor más részleteit vizsgálta
meg a lánynak. A lábait, kezeit, kebleit, nézését. Lelassított
módon, hogy jobban szemügye tudja venni, például keblének a
ringatózását.
A villanyszerelés nagyon egyszerű és egyértelmű volt. Két óra alatt végzett vele.
Pontosan annyi idő alatt végezte el, mint azt mondta az amerikainak.Munka végeztével az amerikai is behajtott a szürke terepjáróval. Menyecskéje unottan folyt le az ülésről és ellibegett. Valószínű a lakásba. Unottsága elárulta, hogy nem szereti a férjét, de a neveltetéséből fakadóan el kellett fogadnia a jó partit. És elfogadta. Azokban az időkben természetes és sikeres történetnek számított az érdek házasság. Sok buta lány el is hitte ezt.
A csóró villanyszerelőre rá se nézett, minek az? A nyomorban nincs semmi ami felemelő lenne.
De
egyébként is, milyen látvány egy leizzadt szerelő? Arcán az
izzadság, göndör hajában felgyűlt betonport sárként folytatta
le, azzal, hogy néha karjába törölte homlokát, az ingét is
bemocskolta. Ki akar ilyen rémeket látni?
Még
az amerikai is megilletődött a látványon. Mintha egy fél
lépésnyit meg is hátrált volna, nehogy össze piszkolja magát.
Nézte
a munkát, helyeslően bólogatott. Valamit gagyogott, hogy talán jó
lett volna még egy dugaljat szerelni egy helyre. Attila rögtön
rávágta, hogy „no probléma, halfönáör iz okéj”.. Erre
meglepő dolog történt, az amerikai szabadkozott, hogy „nou,
nou... dö díl iz dan...ánedör tájm”.
Hiába
biztatta őt, hogy „széjm mani”, az amerikai nem akarta.
Kifizette a hatvan lejt, de már nem fogott vele kezet, sőt, miután
átadta a pénzt, kezeit önkéntelenül leporolta.
Munka
végeztével, úgy piszkosan, elindult a múzeumhoz, hogy Jakinak
átadja a Hiltit.