Azt
mondják, hogy amit dolgozol, az jellemez téged. Hát ha valami
szakma illett volna ehhez a Mișuhoz,
akkor az az autóbádogos szakma. El sem tudom képzelni ezt a Mișut
másféle szakmában. Egy nagyon őszinte
román ember volt ez a Mișu. Éppen
azt terveztem, hogy valahogy a nyáron beszéljem meg vele, az új
régi autómnak egy kicsit dikicselje meg az alját, mert a rozsda
biza kikezdte, hisz ez is megvan már húsz éves.
Olyan
ember volt ez a Mișu is,
hogy hiába volt arany keze, csak a kis szar munkákkal keresték
meg. Mert akinek ilyen új, modern autója van és azt megütötte,
akkor csak ilyen drágás bádogoshoz mennek, mint amikor az ember
beteg, egy faksznis, drágás orvosban jobban megbízik. Mert
értelmes lény az ember, de a reklámozott márkanév több bizalmat
kelt, mert azt mondja a marhája, hogy aki ad magára, költ saját
imidzsére, az valószínű belül is olyan, aminek kívül mutatja
magát.
Ez
a Mișu olyan
dolgokat bádogólt össze, amire mindenki azt mondta, hogy
lehetetlen, hogy az már szemét.
Egyszer
kiakadt egy régi Dácsiámnak a kereke, szerencsére közel az
akkori lakhelyünkhöz, éppen a szomszédban lakott ez a Mișu,
szó nélkül átjött, annyit mondott, hogy basszam, de befetrengett
a sárba és megreperálta a kiakadt kereket. Nem kért el többet,
mint egy napszámos órabért.
Úgy
jártam hozzá a mindenféle régi masináimmal, mint ahogy minden
rendes ember a fogorvoshoz jár: rendszeresen.
Mindig
volt egymáshoz egy egy más szavunk is, nemcsak az autó témában.
Nem volt egy lángész ez az ember, de nagyon egyenes és egyszerű.
Egyszer
volt még valami motor bajom egy másik régi Dácsiánál,
megdikicselte és akkor azt mondtam, ha már zavartam, cserélje le
az olajat is meg a szűrőt. Hogy legyen látszata annak amit csinál.
Mert van olyan ismerősöm, aki néha csak azért ad nekem munkát,
hogy legyen munkám. Mert ez is a segítségnek az egyik formája.
Mert az embernek, akit a munkája jellemez, annak jobban esik, ha a
segítséget munkában adják. Voltam én is ilyen helyzetben ezzel a
Mișuval.
Szívesen adtam neki munkát. Párszor ő is rendelt nálam kalapács
nyeleket. Persze nem is a pénz vagy a kalapács nyél volt a lényeg,
hanem a gesztus. A kávé amit együtt megittunk. Amikor lecserélte
az olajszűrőt, láttam nem volt ilyen szűrőfogó szerketyája,
használt szíjjal tekerte le, odaadtam neki az én speciális
fogómat. Eltette aztán, hogy sehol nem kapta, továbbra is szíjjal
oldotta meg a szűrőket. Mindig feltalálta magát ez a Mișu.
Befeküdt
a kórházba, mert fájt a háta. Nem tudták mi a baja.
Megvizsgálták mindenhonnan, röntgen s miegymás, nem találták a
bajt. Azt mondták menjen haza, mert egészséges. Hívta a feleségét
a ruhákkal, mire megjött, Mișu már a
másvilágon volt. A fürdőben találta meg a felesége, összeesett.
A boncolók azt mondták, hogy tüdőrákja volt.
Ezt
egy közös ismerősünk mondta, az üzletházban találkoztam vele.
Ivott egy ilyen poharas kávét, közben szívta a cigijét. Hogy
manapság az ember ötvennyolc évesen elmegy. Erre meg minden szarul
megy. Ő is bezárta a cégét, sok adóssága volt. Emlékszem erre
az emberre, mindig szaladt, lótott-futott, csak kutyafuttában
köszönt, mert mindig dolga volt. Furcsán is hatott ahogy ráérősen
itta a kávét a műanyag pohárból, gallérját felhúzva pöfékelte
a szivart. Hogy is jön az ide, hogy egy üzletház ajtójában lévő
automatából ivott egy kávét?
Elgondolkoztam,
hogy most már Mișu nincs. Újévkor
felhívott és boldog új évet kívánt nekem. Elgondoltam, ahogy
gombozta bütykös kezeivel a mobilját, hogy kit hívhatna még fel.
Jól esett, hogy felhívott. Mert valójában a fészbukkos tömeg
kívánságokon túl alig volt aki felhívott, vagy írt volna.
Szerettem
ezt a Mișut.