A spirituális beavatódásak van egy minimum required szettje.
Tényleg nem akarok csúfolkodni ezzel a témával, de valahogy választ kellett kapnom magamra nézve, hogy miért nem tudok rezonálni ezekkel a spirituális dolgokkal.
Azt ugye, leszögeztem, hogy a keresztény berkekben miért érzem magam mint egy keresztre feszítésnél, mert nem tudom elviselni azt a cinikus képmutatást, amit Isten nevét felvéve művelnek a papok a hívekkel egyaránt.
De felmerült bennem, hogy általában a kereszténységből kiábrándult útkeresők dalolva és örömmel világosodnak be a mindenféle spirituális mozgalmakba, és nekem, ez hogy nem sikerül? Miért, vajon?
Megfigyeltem, hogy a spirituális belépéskor, akárcsak a neokeresztényeknél, szükséges egy óember, aki belefáradva és megtörve zörget a megváltás kapuján.
A spirituális szekta kérelme már egy sokkal magasabb szintre teszi a mércét, nem elég belefáradva az életbe zörgetni, hanem kell egy trauma előzmény, mely a gyerekkorba nyúlik vissza. Ha ez a trauma átment a keresztény szűrőn is és nem sikerült megszabadulni tőle, előnyt számít a spiritualisztikába lépve, mert eleve van mihez nyúlni. Ha netán nem egészen világos ez a gyermekkori (általában erőszakos, főleg szülői részről) trauma, a spirituális treatment alatt majd megviláglik.
Érdekes mód, a spirituálisságba való hívó szirénhangok már ott vannak nagyjából mindenhol. Hipnotizálóan színes, hippi szerűen ledér és csontsovány, giliszta lábaival a nyaka köré tekerve. Tompa, kifejezéstelen, zeneszerű, loopolt, cincogások telefonok csipogójából. Penészszagú füstölők áradatában. Az informatikában is ott van a relax iránt elkötelezett csak unottan, gyengéden megnyomott “OK” gomb, semmiért nem szükséges megfeszülni a spirituális énben. “Csak” megtagadni a múltat. Ennyit kellene tennem.
A színekkel nincs bajom, mondjuk a bokaficamítással sincs, ha azt elég nekem nézni másnál, viszont a zenét hangfalakban szeretem hallgatni, legyen benne dob, minimum egy Jazz hangzásban, semmiképp ne kongó-bongó összevisszaságban. A füstös illatozók, melyektől a gyomrom kifordul, kösz nem kell, naponta szoktam fürdeni, nincs szükségem a mosdatlanságomat bekamuznom.
Hájas vagyok, ősz az a kevés hajam is, bevállaltan foghiányos. Ez már eleve egy rossz renomé a beiratkozáshoz, az életreményem magasabb, mint bejutni a spirituális közösségekbe. De nem csak emiatt.
Visszapörgetve a gyermekkoromra az emlékeimet, két nagy traumára emlékezem így hirtelen. Az egyik, amikor talán negyedik osztályban befostam a padban ülve. Nagyon bűzlöttem és kiküldtek a vécére. Ott a bugyimat le kellett eresszem a budin, de így is, hogy próbáltam lemosni a nadrágomból a szart, tiszta víz lett és büdös. Irdatlan szégyenek közt hazaküldtek. Osztálytársaim meg voltak rökönyödve. Másnaptól el is ültettek. Otthon a szaros gatyámat beáztattam, a tálat benyomtam a kályha alá, és kimentem játszani. Megfeledkeztem a gatyámról, anyám este vette észre, mikor elkezdte keresni a bűz forrását. Másnap nem mentem iskolába, mert az egyetlen gatyám nem száradt meg reggelre.
A másik traumám, érdekes mód, nem az volt, hogy apámat 3,5 évre politikailag elzárták, mikor én 16 éves voltam, hanem amikor később, lehettem 22-23 éves, dobot akartam venni, és apám le akart beszélni róla.
Amíg az előbbit, a beszarást már azon a délutánon feldolgoztam játszás közben, a második feldolgozására harminc évet vártam, amikor dobot vettem, és rájöttem, hogy nem volt érdemes ezért harminc évet görcsölni, mert egy mű trauma volt ez bennem. Nem tudtam volna úgy élni mint a zenészek. Apámnak igaza volt.
A kérdés az, ilyen nem traumás traumákkal, hogyan válhatnék lebegő spirituálissá?
Két kérdésre zsugorodik valójában az egész létem:
Vagy annyira erős bennem az Óember egoja, hogy reménytelen a helyzetem, tiszta egy pszichó vagyok?
Vagy már úgy születtem, hogy Jézus végleges traumaként égett bele lelkembe, és rabja vagyok, túszként tart elzárva a Föld minden jójától, a spirituális praktice megváltásaitól?
Végül is, majdnem mindegy.
Amikor egy reggel úgy kelek fel, hosszas vajúdó napok után, hogy amíg megiszom a kávémat, minden úgy sínre áll, hogy alig tudok levegőhöz jutni, és csak délben eszmélek fel, hogy basszus, nem is kértem ehhez Istentől segítséget, rájövök, hogy helyzetem reménytelen: Jézus a végzetem.
Hogy honnan tudom, hogy ez Jézus és nem a természet anya, vagy az aleatorikus sors?
Onnan, hogy még fel sem eszméltem, és már zörögtek az ajtómon. Ketten is...
Mikor kérdezték a tanítványok Jézust, hogy de jó, jó, de mikor tudjuk, hogy a zörgetőben te lakozol, hogy te vagy az? Jézus azt mondta, majd megismertek.
Na így.
Persze, tudom, hogy a Világon minden összefügg. Előbb utóbb a spirituális ember is eljut Jézus megismerésére, de nem fogja tudni nevén nevezni, mert plakátot tartanak elébe. Egy multikarú szklepto istennőt. Olyan csiccsekkel, amin nincs mit fogni. Vagy egy szomorú, vért könnyező szobor anyát, akiről minden lerí, csak nem a végtelen boldogság reménye.
Egyértelmű, hogy ezek a lelket zabáló konglomerátumok üzletszerűen űzik az ígehírdetést. Abban a pillanatban, ha nem kapnak érte fizettséget, megszűnne a kereszténység, meg mindenféle vallás, spiri, ezo cucc, putypurutty s ilyenek.
Ezeknek semmi közük sem Istenhez, sem a Természetanyához, csupán a pénzhez van közük.
A hatalmas igazság, ha mindenképpen valaki meg akar világosodni, hogy azt a Jézust kell keresni, aki mindezeken kívül van. Megadatott nekünk az az ígéret, hogy ha úgy keressük Istent, mint az aranyat, akkor minden esélyünk van megtalálni Őt.
Most már csupán annyi dolgunk maradt, hogy a bevásárló listánkra odaírjuk: Dzsízessz.
Egyébként is, kétlem, hogy bárki végleg fel tudja számolni a traumáit. Mert a spirituálisaknak ha sikerült volna, nem mind beszélnének róla, és nem kéne minden pillanatban ismételniük maguknak, hogy nagyszerű emberek és szabadnak születtek.
Általában a szabad emberek pontosan attól szeretik az életet, hogy sok traumát megéltek és tudnak annak örvendeni, hogy van egy lyuk a seggükön és kontroll alatt tartják a szarás idejét.
