Az
idők múltával, elteltével az agyam elszállt a dobolás dolgában.
Most hiába van tele az agyam ritmus képletekkel, hiába érzem a
zenét amikor hallom, a kezeim, lábaim feedbackje nincs összhangban,
az elszállt agyammal.
Ujjá
kell szülnöm magam dobilag is. Egy-kett-három-négy,
ésígytovább...
Teljesen
lényegtelen, hogy mire megy ki a játék, érdekes felfedeznem újra
a dobos önmagamat. Kezdem felmérni, hogy mit vesztettem.
Olyan
ez, mint a sok elméleti iskola a gyerekeknek, tömik beléjük a sok
elméletet, aztán mi vagyunk azok akik hasoncsúszva fetrengünk s
jajveszékelünk, hogy milyen balfasz generációt nemzettünk, hogy
semmihez nem értenek, semmihez nincs kedvük. Honnan lenne, ha mi
szisztematikusan beleszóltunk a kreatívitásukba, minden
lendületüket eleve ketté hasítottuk? Mire felnőnek, kiderül,
hogy a sok elmélet nincs összhangban a való világgal, a reális
lehetőségekkel.
Olyan
ez, mint az évekig szívben őrzött szerelem, aztán a nagy
beteljesülés napján kiderül, hogy az egész szép az álomig,
mert a szexben nem jött vissza a túlcsordult érzelem világ. És
egyáltalán a felocsúdott felek rádöbbennek arra, hogy valamiből
meg is kéne élni, de az egyik lusta, a másik dög. Erre meg
rájönnek a családi kötelezettségek, mert ugye miről szól az
élet, ha nem keresztségről, esküvőről s temetésről, mindez a
kötelező vallás jegyében, és komplikált a dolog, ha a felek
felmenői más más vallásúak, kultúrájúak, netán másak a
társadalmi pozíciójuk, és mindennek eleget akarnak tenni, az élet
szívássá válik, egy keserves kötelesség és megfelelés.
Ezt
sosem tudtam elfogadni, sem vinni, szerencsémre Isten olyan
feleséget adott mellém, kinek ezen társadalmi konvenciók nem
voltak a prioritás listáján, így gyakorlatilag élvezhettem a
szabadúszás előnyeit és legtöbbször hátrányait, mert igaz az,
hogy minden érdekközösségben először a tagokat veszik számba,
csak azután folyamodnak outsidereshez, ha nincs megoldás, de
valahogy túléltem. Fontosabb volt nekem mindig élvezni a hétfő
reggeli csípős hideget, vagy a májusi napfelkeltét szabadon, hogy
nem szól nekem be senki, nincs főnököm, én rendelkezem az
időmmel és én szabom meg a tűrőképességemet, határaimat.
De
a dob valahogy kimaradt, ezt pedig sajnálom. Persze vannak ennek
nagyon is elfogadható magyarázatai, hogy miért, mert ugye nem egy
fuvola, hogy búgását elszenvedjék szomszédok, nyolc tömbház
kvarter a minimum távolság a dobolás első feltétele, nos ehhez
sosem volt szerencsém.
De
most már sínen vannak a dolgok, a dobok felhangolva, néha igazítok
rajta egy egy kicsit, de csak a tökéletesedés jegyében.
Eszméletlenül jól szól a pergő dobom, tök úgy mint a Pink
Floyd falában vagy a Michael Jackson Billy dsinnjében. Ezt úgy
értem el, hogy az alsó membrán kifeszített rugóit
konyhaszivaccsal letompítottam, szkóccsal leragasztottam, a felső
membrán belső részére is ráragasztottam egy jókora
konyhaszivacsot, hogy hamarább csillapítsa a rezgést. Ami fontos
pedig, hogy nem feszítettem ki mint az állat a membránt, igaz nem
lehet rajta virtuóz tremolókat könnyedén pergetni, de nem is
célom. Nem szeretem a dobok üveges hangját, a határozott, gyorsan
lecsengő hangokat szeretem. A tónust pedig megadja maga a dob
mérete s ilyenek.
A
lábdob is eszméletlen számomra, egy hatalmas lúdtoll párnát
raktam a dobba, hangja egy szép és érthető, visszhang nélküli
düff. A lábdob célja a gyomorba küldeni a lüktetést.
Én
mindig a terepen szeretek tanulni. Úgy, hogy nekifogok valaminek. S
aztán látom hol hibázok. Begerjed bennem a tudás vágya s
megkeresem a megoldást, próbálgatom, ízlelgetem, amíg előjön a
lényeg. Mindig előjön. Az sosem működött nálam, hogy először
elmerülök az elméletben. Sosem. A praktikumból mentem vissza és
ellenőriztem az elméletet. Néha talált, de néha rájöttem, hogy
magam fedeztem fel a spanyol viaszt, vagy az elméletnek gőze sincs
a valóságról.
Most
is kísérni próbálok több tucat letöltött zenét ilyen drumless
változatban, azaz kiszűrve a zenéből a dob hangja, rátalálok
egy egy érdekes fordulatra s azokat gyakorlom. Van mit gyakorolni.
Határtalan ás végtelen a formulák száma, a stílusok, hangsúlyok
és hangzások diverzitása, kimeríthetetlen a paletta.
Ami
nagyon fontos és lelket simogató meg emelő, hogy senkinek nem
kell megfeleljek, csak magamnak. Nincs határidő, nincs aki
kritizáljon, szeretem amit csinálok, és ami fontos, végre egy
időből és térből kiszakított valami, amiben az egoizmusomat
kötelező művelni. Mert az életben az ember énje rendszeresen
magán zárkába vonul, ha meg ilyen keresztényes beütései is
vannak, teljesen átmossa agyának rendeltetését, átáll
mindenkinek a szolgája lenni, csak a saját istenségének,
szentlelkének templomának nem áldoz semmit. És ez is egy fajta
extrémizmus, ami árt az ember jókedvének.
Tehát
ha eddig nem vettél dobot, s leszel minnyá ötven, vegyél
dobot...vagy furulyát. Vagy hegedűt. Vagy bármit...