Lehetne
jobb dolga is az asztalosnak, mint itt firkálgatni.
Kinéztem
a hajnali éghasadásba, légvonalban talán két kilométerre, az
autópálya feljáratán több kocsi fénye jelzi az élet pörgését.
Része voltam ennek a pörgésnek, most meg lelkiismeret furdalásom
van, hogy vissza kell fognom a pörgést.
A
pörgés visszafogásának egyik kamu tevékenysége a firkálgatás.
Végül
a gallyakat mégis elégettük. A fiammal ráncigáltuk őket a
tűzrakásokra.
Olyan
szitu alakult, ahol a kontrollt elvesztettem. Az enyhe túlzás
lenne, hogy átadtam a kontrollt. Egy közös vállalkozásban
bárhogy variál az ember (lehet jogokról beszélni, akárcsak a
zebrán elütött járókelőnek) az erősebb átveszi a főnökséget.
Állítólag az okosabb enged. Én nem okosságból, hanem
kényelemből adtam át a kontroll részemet.
Megegyeztünk,
hogy a 400 méteres útszakasz gépmunkáit kettesben finanszírozzuk.
Az
útépítésben társam szerezte a gépészt, ő járt-kelt
hivatalban, minden, ha át is fog verni valamennyire a számolásban,
meglesz az út.
Van
amikor az ember el kell vesszen egy egy pozíciót, hogy túlélje.
Egyértelmű, hogy sok mindent másképp csináltam volna, főleg nem
rohangáltam volna le s fel idegesen folyton kiabálva és
telefonálva, főleg nem szedtem volna fel a vegetációt húsz centi
mélyen, csupán kicsit kiegyengettem volna s egy réteg köves
kavicsot bedöngöltettem volna a földre, hogy majd aztán jövőre
még egyet. Így hatalmas földtömeg gyűlt össze, amit el kellett
hordatni. A hab a tortán az lesz, hogy ez a hiányzó húsz centi
fix a mező földszintje alá került, nem nehéz kitalálni, hogy
lucsogni fog az esővíztől.
Általában
ha van hajlandóság, szívesen leülök megbeszélni a dolgokat. De
amikor mások mindent jobban tudnak... ehhez már nincs idegem. Az
útbeli társam amúgy is ideges típus, nekem is hamar felszökik a
pumpám, tapasztalatból tudom, jobb fenghshujbeli állapotból nézni
a folyamatot.
Nem
az, mert a dolgok jó irányba mennek, de túl nagy a felhajtás, az
idegesség, és sokba fog kerülni. Mint általában a demokráciák.
A
legfontosabb, hogy higgadtan átláttam, ha én is idegeskedek, nem
lesz olcsóbb az út. Sőt. Lehet, hogy amennyit lealkuszik a másik
az építőtől és megvastagítja a ceruzát felém, még mindig
jobban fogok kijönni, mintha velem alkudozna bárki.
Nem
az alkuban vagyok jó, hanem a szerény körülmények elfogadásában.
Ilyen
karakter disszonanciák miatt mondtam le a főnökség rám eső részéről, ami igaz meg sem volt kérdezve.
Maradjunk
abban, hogy rábíztam a másikra. Akkor is, ha ennek ára van.
Én
másképp fogom fel a dolgokat. Egy olyan vállalkozásba fektetek,
ami hosszú, hosszú évekre, örökre biztosít egy jókora
bejövetelt, azaz egy olyan kiadástól mentem fel magam, amit az
elmúlt tíz évben fizettem mint egy gyarmat. Mára már havi 250
eurónyira duzzadt az úgynevezett kapupénz, ami jogos ki és
bejárásomat biztosította (volna). Volna, mert így is állandóan
zaklattak, kifejezték nemtetszésüket, hogy idegenként hágom meg
udvarukat. Sajnos évekig nem volt senki hajlandó megengedni nekem
ezt a kijárati lehetőséget, mert körbe voltam zárva telkekkel.
Amint
húzogatjuk ott a gallyakat a tűzre, Hunor, a fiam mutat egy kis
szobrocskát a kezében. Messziről nézem, hogy ismerős a színe,
még úgy földesen is. Közelebbről felismertem, apámnak egy kis
angyalos szobrocskája volt. Bronzzal festette le, mivel az időtől
szürke lett és ráragadt a piszok. A sok kátrány a cigitől.
Amikor
született a fiam, és a szülész orvosnő megmutatta nekem őt,
néztem a ráncos arcát és egy pillanatra látni véltem benne
apámat, anyámat, magamat, feleségemet és így tovább. Szerintem
ezek a pillanatok azok, amik villantásnyira kinyitják az Élet
titkai című fejezetet. Van rá magyarázat, de az emberben az érzés
azt sugallja, hogy ezekben a pillanatokban rejlenek az Élet
válaszai. Lehet az ember életében több ilyen paranormális
villantás, de nem elég ahhoz, hogy folyamatosan éhezze azt. Meg
aztán ezek se olyan dolgok, hogy csak úgy elő lehet őket idézni.
Hogy nosza még több ilyen kell és valamivel előhívni őket.
Szerintem ki kell élni ezeket a jeleket. És ha jönnek ezek a
jelek, érdemes rajtuk elmélkedni, szívben melengetni, mert talán
egyetlen kötelékeink a másvilággal.
Ez
az út sztori már évek óta egy mérgező szálka bennem, és
bármennyit remegtettem az asztalt, nem jött semmi jel a
túlvilágról, hogy mi a franc a teendő. Az a hosszú, kínos
csend, se csipkebokor, se magától rajzolódó jel a falon, de még
egy épkézláb gondolat sem jött. Ezekben a helyzetekben érzi az
ember, hogy egyedül van a Világban.
Aztán
egyszer csak jött az alkalom, kihasználtam, fogalmam sem volt, hogy
lavinát indítok el vele. Mikor néztem a bozóttal telenőtt 400
méteres útszakaszt, azt mondtam magamban, te örült vagy Muzsiúr.
Most az egyszer bekapod az élettől.
Őrültség
vagy sem, de az Életnek az útja csak ezen vezethetett tovább.
Magamban
azt mondtam, ha kell tíz évig építem, de muszáj elindulni ebbe
az irányba.
Nem
úgy alakul, mert hirtelen megváltoztak az érdekeltségek. És most
csak szemlélője vagyok a helyzetnek, dolgom csupán annyi, hogy
Icignek még egyszer rendesen eladósodjak. Ehhez már van tréningem,
és talán pont jól jön egy kis seggbe rugódtatás, hogy
önsajnálatomból dologra kényszerítsem magam.
S
akkor ebben a metafizikus pillanatban kiborul az exkavátor talpai
alól ez a kis szoborféle, amit apám bronzzal befestett, hogy a
piszok ne látsszék rajta. És ezt a szobrot a fiam a kezébe vette
és mutatta nekem. Bennem meg megvillant apám, hogy: „jó úton
vagy pasi!” Hogy ebbe a szoborba nem én, hanem a fiam botlott
bele, nagyobb üzenetértékkel bír.
Elmeséltem
aztán a szobor történetét a fiamnak, hogy valószínű amikor
megkaptuk a csarnokot, és ide hordtam az összes dolgainkat, azokat
is amik a szüleinktől még megmaradt a hányattatott életünk
során, egyéb haszontalansággal együtt kidobtam a törmelék
halomba, amit az idő aztán eltemetett és elfelejtett.
Elméletileg
nagyon kevés volt az esélye annak, hogy ez a szobor abból a
végtelennek tűnő, eltemetett törmelékből tizenöt év múlva
majd a fiam kezébe kerüljön. De úgy látszik a Sorsnak igen jó a
humor érzéke és van akinek csipkebokrot gyújt meg és van akinek
szobrot küld.
Azt
is elmeséltem a fiamnak, hogy az életemben noha elég ritkán, de
átlagba véve elég sokszor jöttek ilyen paranormális jelek, hogy
az élet nem csak evés és ivás, és sosem tudtam könnyelműen a
véletlennek számolni.
Meghatottságomat
azzal lepleztem, hogy talán ideje lottót vennem, ha már a
véletlenek ennyire közrejátszanak az életemben.
Nem
szeretném cinizmussal leverni a pillanat feghshuját, megadom a
lehetőségét annak, hogy az egész egy véletlen, nincs benne semmi
földönkívüli, viszont megadom annak is a lehetőségét, hogy
üzennek nekem. A dagonya húsba fog vágni ezért az útért, kapok
majd érte szögeket a tenyerembe, de ha van valami több is mint ez,
néha jó emlékezni rá.