Próbálok visszaemlékezni serdülő
koromra, amikor kezdtem megfigyelni az emberek hogyan élnek. Nekem
ez mindig is egy központi érdeklődési köröm volt, hogy az
emberek a legapróbb részletekig hogyan élnek, miből élnek. Ez
talán abból fakadt, abból a mélységes gyűlöletből, hogy
szüleim reggel korán elmentek a munkába és késő délután
jöttek haza fáradtan, semmire nem volt már energiájuk. Nagy volt
a nincstelenség is, nem lehetett kapni semmit, és nem volt pénz se
hozzá. S akkor ha láttam jobban élő családokat, akik nem is
dolgoztak reggeltől estig, feszített az érdeklődés bennem, hogy
ugyan mit csinálnak másképp?
Volt egy ilyen szójárás akkoriban, hogy
mások valószínűleg jobban beosztották a pénzüket. Ezt a
sporlós pénzbeosztást sem igazán tudtam megérteni, hogy tudsz
kevés pénzt úgy beosztani, hogy mégis mindened megvan? Kaja pia
bőven, saját lakás, új perzsaszőnyeg, évente egy két hetes
üdültetés, és emellett bizony ott a cigeretta, és biza nem a
Marasesti (Ejtsd: marosesti) vagy a Carpati (kárpáci), hanem a
finomabbak közül, ezek nevét nem is tudom. És túlóra sem volt,
hogy legyen magyarázata a relatív jobb életnek. A tömbházas
polgárnak ezt a rétegét sosem tudtam kiolvasni, igazán miből
éltek?
Hozzánk hasonló családok, akik “nem
tudták” beosztani a jövedelmeiket, rengetegen voltak, azoknál
átlátszó volt a büdzsé forgalma, és ugyanúgy átlátszó volt
az életük is: nyomor. Igen: Kárpáci és Marosesti szinten.
Ami más fura is volt a sporlós
szerkezetű házi gazdaságokban, hogy olyan élelmek kerültek az
asztalra, amik a kereskedelemben egyértelműen nem voltak, és
akkoriban a csempészet sem volt lehetséges, mert zárt határok
közt éltünk. Még a madár sem járt át a kerítéseken.
Feszítették kíváncsiságomat ezek a
kérdések. Kérdések, melyekre ma sem kapok válaszokat. Meg
akartam érteni csupán, főképpen azért, mert a jól élőknek
volt egy valamiféle erkölcsi üzenetük a szegényekre nézve,
amolyan magasról lenézés, szánalom és nem utolsó sorban undor.
Hogy én abba a táborba születtem, akire szánalommal és undorral
néztek mindig, az már csak természetes. Számomra azért is
természetes, mert én legalább el tudok magammal számolni.
Megfigyelésem tárgyai nem a villás
gazdagok voltak, hanem ezek a pórnép közé vegyült kispolgárok,
kiknek valamitől jobban ment az életük. Mert akkor azt mondtam
magamban, hogy ha megértem a sikerük titkát, netán én is
elsajátíthatnám, és én is “másképp” oszthatnám a
jövedelmem, úgy, hogy jusson is és maradjon is. És Isten a tanúm,
hogy nagyon szerény elvárásaim voltak az élettel szemben.
Nemrég láttam egy filmet, ahol egy néger
srácot ártatlanul elítéltek és amíg kiderült, eltelt húsz év.
Mikor szabadult, öreg anyja (mert más mindenki elhagyta) sírva,
nevetve a boldogságtól hálálkodott Istennek, Jézusnak és az
összes fennvaló garmadának. Valahogy ilyen a szegény kispolgár
élete, hogy a nagy nyomorban valami nemremélt kis jó jön, hosszú
nélkülözés után, nevetve, sírva hálálkodik Istennek, Jézusnak
s a fennvaló mindenféle garmadának.
Próbáltam megérteni a fölényes
erkölcsi távolság igazát, a jól élők szűk köre és a tömben
élő szegények közt. Olyan ez, mint a Szaturnusz bolygó a plebsz
és a köré képződött felhő gyűrűje a jó gazdálkodók.
Az egyetlen átlátható életmintát a
piacon keresztül vehettem nagyító alá, a hostátiakon keresztül.
Akiket aztán a rezsim, Csauseszku dedikált kívánságára szó
szerint kinyírtak. Lebontatta házaikat, elkobozta kertjeiket,
kiszúrta szemüket ilyen tömbházas lakással, mint kárpótlás.
Ha voltak atrocitások, mi, a plebsz nem tudtunk róla, akkora volt
a félelem, hogy tudomást sem akart szerezni róla az ember, mert
már az is börtönnel fenyegetett.
Serdülő koromban még megvoltak a
hostátiak zöme, néztem a piacokon ahogyan szervezik az életüket.
Reggel a lovas szekérrel férj és feleség behozták az eladnivaló
zöldségeket, egyéb terményeket. Pár tojás, kis sajt, savanyú
uborka, egy két üveg tej, de ezek mindig hamar, legtöbbször
rendelésre elkeltek. Nem sok pénzhez, de minden nap valamihez hozzá
jutottak. Délig a férfi megcsinált egy két fuvart a városban.
Bútort szállított. Onnan is jött valami. Emlékszem, kifizethető
árakon szállítottak. A hostáti negyedben, ahol tömbben éltek,
nem túl nagy kertes házakban, legtöbb ezer négyzetméteres
kertjeikben gazdálkodtak, ahol viszont minden négyzetcentiméter
gondosan meg volt művelve. Kertjeiket csodálva, látszott, hogy
nagyon régről csinálják, nemcsak tapasztalatuk van, hanem titkaik
is. Ide még befért egy disznó, egy tehén és az elengedhetetlen
ló.
Ezek a modellek teljesen átláthatók
voltak, nem volt életükben semmi hivalkodó, egyszerű emberek
voltak, nem osztották az erkölcsöt, viszont sokat dolgoztak. Ami
engem főképpen lenyűgözött, és azután központi társadalom
megfigyelő témámmá avanzsált, hogy a család tagok együtt
voltak egész nap jóformán.
Ha a férj a fuvarral hamarább végzett,
benézett a piacra az asszonyhoz, érdemes e még piacolni, vagy
inkább menjenek haza? Maradjunk még, mondja az asszony, azt a tálca
zöldséget talán még megveszik. S akkor még maradnak egy darabig.
Közben beszélgetnek.
Tehát ez nekem olyan volt, mint egy
Pálosista jelenés.
Ezen törtem a fejem mindég, hogy ezt a
modellt hogyan tudnám életbe léptetni? A szekeres és lovas dolgot
átcseréltem asztalos műhelyre, a piacolás helyett is másra
gondoltam, a lényeg ez a magán és otthon gazdálkodás. Igen, csak
a mi, nemhóstáti népeink körében ez az együttlétes dolog nem
annyira népszerű. Ki akar begubózni, bezárkózni egy ezer
négyzetméteres világba, míg a világ kint tágasabb?
Beléptünk ebbe a nagy Euró
experianszba, tágra nyitván legrejtettebb zúgaink kapuit, s járnak
rajta ki s be mindenkik s mindenek. Szétbaszva virágágyást,
meghitt szobát s mindent.
S akkor ott állok már jóval a serdülőn
túl, és még mindig nem értem a világot, és már ezt a hóstáti
jellegű modellt is elvesztettem szem elől.
Mondhatni és ráfoghatni a nyugat
gyarmatosító politikájára, de normálisan, ha nekünk volna némi
elképzelésünk és fantáziánk, főképpen vágyunk a nagy
együttlétre, keresnénk megoldást, de nekem az az érzésem, hogy
ez a liberális világ a gyarmatosításával egy kibaszottul jó
időben jött alibi, amivel végre felszámolhatjuk (önként, másra
kenve) a nyomasztó családi kötelékeinket, cserébe a wizzair
fapados világpolgári státusra.
Ebben a szalámi harcomban, mostanság
többet járok piacra, így öregedőn is próbálom megérteni,
átlátni, hogyan működik a piac, és azt látom, hogy a hetven
éves öreg néni ugyanazt a félméteres tormát árulja, ugyanolyan
színű zsákból, mint a többi négy tormát áruló egyéb nénik.
Minden ugyanakkora és ugyanolyan színű. Legyen szó paprikáról,
uborkáról, paradicsomról. Láss csudát, szombat délben bezár a
piac, és hétfő reggel ugyanaz a paradicsom virul, se nem romlik
meg, meg se pettyesedik, és ha megveszem, otthon is eláll hetekig.
A saját kerti paradicsomom, ha ma pirosan leszedem, és legkésőbb
holnap estig nem ettem meg, dobhatom el, megpuhul, megromlik.
Ha egy asztalnál nincs hagyma, nincs az
egész piacon. Hogyhogy? Mikor egyik asztalnál megjelenik a hagyma,
mindenhol van hagyma. Ugyanolyan, ugyanakkora. Hm.
A piaci kasszánál egy piacra nem illő
vékony csajocska köteg pénzt fizet, számlát kap. Rájöttem,
fővállalkozó. Valószínű övé 30 asztal, mert hamar
kiszámoltam, 400 lejt fizetett, egy asztal 15 lej napjára. Ja
persze, az eladónak ebben az esetben nem diplomára van szüksége,
hanem termelői csertifikátra. Ezt meg seperc alatt kiállítja az
önkormányzat. Szóval így árulják a paradicsomot: aradi
paradicsom, saját kertemből, de kérdem én mikor termeli meg az az
öreg néni, ha ő Aradtól éppen 200 km-re árul, és minden nap,
több éven át?
Olyan hazugság mennyiség, hogy megfelel
egy szökőárnak, de lelkünk valamivel nyugodtabb, vesszük a
piacról, mert legalább hazai. Hát nem, a krumpli fix úgy néz ki,
mint a mosott egyiptomi krumpli. Én még nem láttam házi kertből
származó krumplit megmosva. Sem félméteres tormákat. Sem
öklömnyi fokhagymákat.
De hát ezek már mind részletkérdések,
melyek fölött szemet hunytunk. Mint ahogy az együttlét is csak
valami ósdi, hagyományos marhaság. De még az sem, mert a család
az mindig valami béklyóként jelenik meg a köztudatban. De sebaj,
lehet menni tusványosra ingyen koncertre, ingyen berúgni, orrba
szájba egymást baszni, jól benemzetelünk, kifingjuk majd a
babfőzelékkel, nosztalgiázunk a semmire, oszt hétfőtől
mehetünk a jó kurva büdös lófaszba, mert addigra minden kérdés
letisztult bennünk, ha egyáltalán felmerült valaha valamilyen
kérdés.