A
„Dr House” sorozat óta megnőttek a filmek iránti igényeim.
Az
„Endeavour” , magyar címe: „Oxfordi gyilkosságok” sorozat
benne van a jó filmek kategóriájában.
Ez
is egy olyan film, ahol a történés mellékes, viszont annál
érdekesebb a karakterek kibontakozása. Ez teszi izgalmassá a
filmet.
Számomra
azért is érdekes a film, mert bemutatja az 1963-69 es évek
Angliáját, melyből legtöbb elem a mi világunkban is fellelhető
volt, persze leszámítva a szabad vállalkozási formát, hisz akkor
javában zajlott felénk a kommunista törekvés, viszont a film nem
feltétlenül a történelem adataira teszi a hangsúly, hanem arra
világít rá, hogy milyen hangulatban, meglátásban élt az akkori
ember.
Azzal
is sokat elmond a film, amit bemutat, de azzal is amit nem mutat be.
Az
árnyalt angol humor is tetten érhető lépten-nyomon, de most nem
abban a cinikus formában, ahogy megszoktuk. Például, a
szivarozásról, végig mindenki, mindenhol hanyagul szivarozik, nem
számít, hogy iskola, színház, étterem. A csikkeket eldobják. A
sorozat vége felé van egy jelenet, ahol több hulla fekszik egy
hatalmas csarnokfélében, egy tömbház összeomlása miatt rengeteg
a halott áldozat, egy rendőr rágyújt. Erre a boncoló orvos
rárivall: „az Isten szerelmére, ne itt gyújtson rá!”
Talán
semmiség a jelenet, de mióta úgymond a hangmesterségben
kontárkodom, rájöttem, hogy a hangos mondanivalónak, poénnak
helyet kell hagyni, hogy kiemelkedjen. Nos ennek a jelenetnek
ugyancsak meg volt hagyva a hely. Végig a filmben mindenki
gondtalanul szivarozik, erre hívja fel a figyelmet ez a csendes rész
a sok hulla társaságában.
Rengeteg
ilyen szociális, társadalmi kép bontakozik ki a film folyamán,
miközben minden karakternek megvan a saját morális harca.
Én
ma, alig látom az emberekben ezt a morális harcot. Legtöbb ember
magával öntelt, nem keres semmit.
A
film főszereplőjén keresztül, Morse Endeavourban hozza a meg nem
alkuvást, az egyenes gerincű ember prototípusát, aki egyértelműen
örökké sikertelen, a létrafok alján és csórón marad. Valahogy
a nők sem szeretik, ha egy ember egyenes, finom lelkű, kitartó,
ezért csak futó kalandokra telik neki, viszont azokhoz is mindig
hűséges.
Egy
ritka jó angol film.
Az
angol filmekben azt is imádom, hogy a karakterek nem örökké
csillogó-villogó szuper alkatok, tökéletes testtel, arccal,
sziporkázó feleselésekkel, hanem életszerűek. Csúnyák,
soványak, kövérek, balfaszok... Hollywoodi filmekben a boncoló is
egy sztár alkat, míg itt egy alacsony, icipicit tömött,
kerekarcú, szemüveges, morcos ember, ki visszafogja cinizmusát,
néha vers vagy egyéb regény részlet idézésével, mire a
rendőrök csak értetlenül néznek.
Számomra
legalábbis, a film hoz egy olyan hangulatot, ahol egy munka
csoportban található némi intimitás, valahova tartózás,
barátság, ami igaz nem ömlengős, de annál meghittebb. Ahogy
elmennek egy hosszú nap után inni egyet, és csupán pár szóban a
személyes életükről beszélnek egymásnak. Nem sokat, de elég az
hozzá, hogy feloldódjon az ember. Azért érdekes ez a hangulat,
mert én ma ezt nem tudom tetten érni. Még ez a balfasz Cézár is
eléggé öntelt ahhoz, hogy velem egyenes legyen. Mindenféle
idiótától elfogad mindenféle guruságot, az én egyszerű
téziseimet nem fogja a gyomra, mert túl egyszerűek. Az embernek,
tanult vagy se, kellenek a misztikus tudások, történések. A csak
simán legyünk, az nem elég.
Az
új úton a tegnap találkoztam a fácán családdal. Még sosem
láttam fácán tyúkot. Csak kakast. Azok az úgymond szépek és
pöffeszkedők, repedt fazékszerű kukorékolásaikkal.
Messziről
látom a szürke tyúkot, aztán közelebb érve látom a sok
megannyi aprót. Olyan cukik voltak. Megálltam és megvártam, amíg
befutottak a kukoricásba. Lehetett vagy nyolc kis fácán madár. Az
anyuka fél szemmel nézett engem, míg a csibéi biztonságba
kerültek. Szemein láttam, hogy „akkor ma meghalunk?” Nem,
miattam nem fognak meghalni. Viszont az út túloldalán a
csarnokban, hol százezer számban neveli az ember a csirkéket, azok
bizony még ma meghalnak.
Éppen
elgondolkodtam. Miért akarunk mi annyit élni?
Olvasom,
hogy emberi gént akarnak oltani állatba, hogy legyen miből
szerveket kölcsönözni majd. Borzasztó!
És
akkor engem sajnálnak és cáfolnak, amikor azt mondom, hogy az
ember reménytelen?
Mindezek
után az ember miben reménykedjen?
Nemhogy
megkeresnénk a kevesebb áldozattal járó életformát, hanem
erkölcstelen és becstelen élősködésünkre keressük a
filozófiai és morális igazolásokat.
Miért
nem merünk szembe nézni azzal, hogy még ma meghalhatunk?
Miután
végig néztük a „Dr House”-t, eldöntöttük, hogy újra nézzük
az egészet, hogy jobban oda tudjunk figyelni a részletekre. A film
sokkoló a Houseon keresztül. Ahogy befejeződik, az a csúcs. A
végére kiderül, hogy a kibírhatatlan, pokróc, arrogáns ember a
legkeresztényebb figura, aki életét áldozta fel a barátjáért.