Még munka közben is elmerengek a világ s az ember dolgain, de ha hosszú
útnak indulok megpakolt autóval, ott aztán bőven van mit merengeni. Ha
beszélgető partnerem is van, akkor duplán merengek, mert ahogy ürítem a
felgyülemlett merengést, töltődök újakkal, mint a közlekedő edényekben a
víz.
Az Ég és a Föld úgy nyílt meg előttem, hogy kerestem azt az
Atlanti óceánt, kellett nekem a szárazföld rajzolata, ahol Európa
Afrikára néz. Siettem, és ez a könyv került kézhez leghamarabb: “az Ég
és Föld”, egy fiatalok nyelvére írt és illusztrált keménykötésű, jó
vastag könyv. Olyan hatvanasbeli kiadás. Na onnan szépen kikerestem az
Atlanti óceánt és lombfűrésszel kikanyarítottam egy stilizált
partvonalat. Meglett a logó egyik háttéreleme. De aztán valamiért az
olvasó terembe vittem a könyvet, mert lapozgatva megütötte a szemem
valami abban a könyvben. Szép képei voltak, gondoltam majd ezt megnézem,
most, hogy Ady egyik vékonyabb novellás kötetét kiolvastam.
S
akkor szépen olvasgattam ebből az Ég és Föld című könyvből, amit gyermek
nyelvre fordítottak, azaz nekem. Olyan dolgokat tudtam meg
Környezetünkről, amikről sosem beszélt senki. Mert ugye elég volt nekünk
annyit tudni, hogy gömbölyű a Föld és ez szépen kering a Nap körül,
mert így akarta az isten, hogy legyen nekünk egy nappalunk s egy
éjszakánk.
És persze még egyéb dolgok, infók is jöttek, mentek,
olyan ez, mint amikor a fotós megkérdi az embereket, hogy sérti e őket,
ha benne lesznek a művész fotóban, most nem térek ki az infóáramlás
részleteire, mert hátha nem szeretnének az emberek a fotóba kerülni.
Mert azon gondolkodtam el, hogy hozzám hasonlatosan, mi emberek, akik
azt hisszük magunkról, hogy szintet léptünk az állati sorból, nem e
akarunk láncfűrésszel sziklából vizet fakasztani, amikor mi ennek a
Földnek esünk? Aztán olajos kézzel pedig vízeséses látványú, ezer éves
fára épített, napelemes öko faházban szeretnénk a könyvelésünket
elvégezni, longue ambientál zene háttér kíséretében.
És miközben
ezen merengtem, belenézve a remegő fényecskékkel tele éjszakába,
kiugrott egy macska a sötét természet dekorjából, és hiába fékeztem egy
nagyot, hogy minden leborult hátul, elütöttem a macskát. És ebben a
rohadt szar, hogy éppen aznap reggelén voltam el magamtól, hogy eddig
sosem ütöttem el állatot, mert ugye természet kedvelő és állat szerető
vagyok. S akkor mintha isten meg akart volna törni ebben a
büszkeségemben, beavatott a macskaölésbe, küldött egy szerencsétlen
öngyilkos messzendzsert. Persze, nekem is a reakcióm az volt, hogy mi a
picsát keresett ott az a macska. Ugye manapság politikailag az korrekt,
hogy az áldozat a hibás.
Mert ha még jobban elmerengek, mi a picsát kerestem én ott, azon az aszfaltos úton?
Úgyhogy ebben sem vagyok már makulátlan, nemcsak tehenet s disznót
ölnek szakemberek nekem, meg csirkét s halat, s egyéb vadat, hanem
macskákat is ölök.
Már csak annyit kérek ettől az istentől, hogy elég húsz évben egy macska...ne küldjön többet, megértettem az üzenetet.
Addig harcolnak, amíg kő kövön nem marad. Majd miután kő kövön nem
lesz, és mindenki mindenkit kinyírt, akkor talán megszűnnek a harcok,
mondták hol sírva, hol nevetve, ki büszkén, ki rettegve, az összes
arabok. Láttam egy dokumentum filmet, egy őrült riporter elment minden
táborba és próbált átfogó térképet és képet alkotni arról, hogy mi
történik Irakban a legalsóbb szinteken, ahol farkas szemet néznek
egymással az emberek. A fanatizmus, a gyűlölet, a bosszú, ezekkel
lehetne jellemezni azt ami ott történik. És mindez Allah nevében. Az
isten nevében. Onnan menekülnek a békére vágyó megcsonkult családok, és
mennek vissza a világ minden táján letelepedett erőben egészséges
muszlimok hazát védeni, bekerülni a fanatizmus, gyűlölet és bosszú
bűvkörébe. S ölik egymást. A világ pedig filmként nézi.
És ezzel nem
lesz vége, hogy ott kinyírják egymást. Mert a menekült áradat bárhova
ér, mindenhol felkelti a gyűlölet magvát, mint egy gyilkos vírus az
emberi szervezetet a test ellen fordítja, így uszítja testvért a testvér
ellen és úgy látszik senkinek nincs igaza, nincs más, mint porig zúzni
mindent. Tiszta igazság kedvelésből.
Olvasom ezt a Libellust, ahol a
vérig sértett felek kérik a jelen pápa lemondását. Nehéz volt
eldöntenem, mely sérelmet idézzem ide, mert egyik jobb a másiknál.
Legyen akkor ez: “A katolikus felfogást meghökkenti egy olyan római pápa
látványa, aki az egyház alkotmányát, tanait és szokásait, puszta
“struktúrákká”, “szabályokká” és a “szokásokká” egyszerűsíti le, amelyek
megfosztják az embereket a lelki tápláléktól, és hagyják őket éhen
halni az egyház kapujában. “
Nem kommentálom, mert érdemes elejétől
végig olvasni a Libellust, csemege iromány és talán történelmi
fordulópont az emberiség életében.
Mert nagyon egyértelmű, hogy az
ember képtelen változni. Egy öngyilkos zuhatagba ugrott az ember, mint
az a szerencsétlen macska, és nem látja, hogy nincs kiút, a Természet
erősebb, könyörtelenebb, elpusztít minket seperc alatt, ha nem
változtatunk modorunkon.
Mert hogy ez a Jézus lenne a vallások központja?
Dehogyis. Emberi gőgösség, irigység és gyűlölet van kenetteljesen
elmaszkolva a vallás címén, mint a demokráciába burkolózott tőkések
gonosz elitje. És e kettő kéz a kézben játssza istent.
Embernek
kéne maradni. Egy istentelen embernek valahogy. Eltörölni mindent s csak
egyet meghagyni: szeress, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. Hagyjuk ki
most istent. Mert az csak bajt hoz. Mert kié akkor isten? Az enyém, a
tied? De ha nincs, nincs vita.
Ja...lenne más baj. Mert mindig akad egy egy natíve hiéna. Vagy vadbarom.
De ki tudja? Talán esélye van most a az Égnek s Földnek ettől a rövid
életű emberi vírustól megszabadulni, hogy tovább élhesse évmilliárdos
életét, háborítatlanul.
S ha valamikor kipusztulok, tisztelettel s
bocsánatot esdekelve mondhatom: nagy tisztesség volt valamennyit látni,
érezni, élni a Természetből.