Hiú ábrándokkal kecsegtettem magam, hogy szépen nyugdíjba vonulok.
Erre nyakig vagyok megint a munkában. Fene tudja, hogy kerülök én mindig a munka közepébe, mint Rejtő Jenő főhősei, akik ártatlanul mindig pácba keverednek.
Mondtam Zsüliennek, explicit, többször is, hogy csak segítek neki a házban, ami a műhely munkákat illeti. Hozott két csórót, akik húsz évet dolgoztak valami koporsó készítő olasznál, de nem tudták a különbséget a centi és a milliméter közt. Hogy hova kell a csavart a lambériába hajtani, semmiféle intuíciójuk nincs. És nemcsak az agyuk lusta, hanem a kezük is. Az egyikük odateszi a lamberlit, a másik behajtja ilyen „impact”-os behajtóval, ami kerreg mint a nyavalya, mert ilyen ütvefúró kis szar behajtó, aszondják ez az új generációs behajtó, kétszer olyan könnyű és erős, és nem szénkefés. Nahát, tanultam én es valami újat. De amikor egy hatvanas (milliméterben hatvanas) csavart behajtottam vele nagy kerregések közepette, elkezdett füstölni a gép. Nosza vissza is adtam, basszátok meg a kerregőtöket. Érdekes, nekik nem füstöl. Úgy látszik, hogy csak úgy lehet vele csavarni, ha az egyik tartja a lamberlit, a másik meg csavarja bele a harmincas csavart.
És felébredtem, hogy mondja Zsülien: amikor megyünk szerelni... Én meg nézek rá, hogy ez az ember most hülyéskedik velem, vagy elfelejtette, hogy explicit mondtam neki, nem megyek szerelni. Ez a téma még pending, még nem tudom, hogy álljak hozzá: kerek perec utasítsam vissza, vagy várjak vele, amíg nem ég a dolog? Mert van azért az életben sorsszerűség is, hátha beválik. Ha most pattogok vele, abból sértődés lesz.
Ha sorsszerűség, akkor az javából az lett, amit Sebi tett velem. Mondjuk ha valaki elhív engem egy mérföldre, elmegyek vele háromra, de nagyon nem szeretem, ha hülyének néznek. Van, hogy elnézem, hogy hülyének néznek, mert van ez az értelmi egyenlegféle, hogy úgysem fogja fel mit művelt, soká tart, míg elmagyarázom és meg is érti. De amikor valaki nevetve szívat meg, az bármennyire vicces, az én egészségügyi állapotomban már nem komika, hanem átbaszás.
De mondjuk annyi legyen Sebi mentségére, hogy nem tudja, nem fogja fel, hogy nekem már kín minden léc (mint ahogy a költőnek fáj minden szó), mert alapból felzárkózik azokhoz, akik meg sem hallgatnak, rám sem figyelnek, abból indul ki, hogy amíg ő jól van, addig mindenki jól van.
Ezekkel lesz a legnagyobb bajom, hogy kerekperec odaálljak, és ha nem értik a lágy, szellős, és kifinomult visszautasításomat, rájuk fog kelleni üvöltsek, hogy: NEM BAZMEG!
Zsüliennek is mondtam szépen, nem egyszer: Te, hogy mondjam el neked, hogy megértsed, nekem már fáj, mit tegyek üvöltsek?
Na de mikor Sebi átpasszolta nekem a tabló ügyet, azaz nevetve rám tukmálta, hiába mondtam neki, hogy nem tudom vállalni, sűrűn köszönte, hogy átvállaltam. Tehát ez, ha olvasod Sebi (de kétlem), ez így nem fog a továbbiakban működni. Mégis aztán rájöttem, hogy ez a tabló sorsszerűen is az enyém. Mert úgy volt, hogy Hunor osztálya (XI turizmus) készíti az idei érettségizők tablóját. De hagyomány volt, hogy egy tablóra került a két végzős osztály, így az infós osztály vállalta át a tabló készítést, a Sebi mösterhez folyamodván. Csak persze a sors nem kockavetéssel foglalkozik, hanem úgy döntött, adjunk ennek a nyugdíjbavonulásos hencegőnek egyet az orrára: nesze tabló, de nem elég az hozzá, hanem legyen az a tabló hexagon, átlóba két kötővel és a közepében legyen egy karika.
S akkor ez volt ama sorsszerűség, hogy beláttam, ez a megmérettetés hozzám méltó tényleg. Mert ha valaki megoldja, az a Muzsi az. És ez egy kicsit birizgálta egomat, hogy lám, lám, vén fasz vagyok, de csak rám szorul a Sors es. Mi tovább, ilyen szerelmetes pillantást a Sors részéről csak egy ártatlan gyermek szemeiből lehet kicsikarni, aki a nagy dagadt, mogorva tekintetű öreg muzsibácsiban native felismeri Muskóczi pajkos lelkületét.
Aztán gondoltam, Hunor részéről egy méltó ajándék a két osztály részére a tabló, így adományképpen elkészítettem. Igaz, három hétig csináltam, hogy közben még Zsülien két vitéz koporsógyártója keze alá vágtam a fákat. Mert kiderült, vágni sem tudnak. Csak kérdem halkan, mik voltak ők a koporsógyárban: koporsó ellenőrök?
Na, tehát így fonódnak a dolgok az ember életében. Jönnek a cethalak, be-bekapják, itt-ott kiköpik, hogy ideje sincs feleszmélniük.
Az sem titok, hogy bele vagyok merülve a Muskóczi gyártásba. Azt hittem pikk-pakk összedobom a hangos Muskóczikat, de rájöttem, nem olyan egyszerű az. Munka közben jöttem rá. Mert jó, hogy van ez a műintelligens angol felolvasó progi, de elég nehéz kijátszani a gépies hangzást. Át kell fogalmazni legtöbbször a szöveget, hogy ne legyen specifikus robotikus a mondat formálás. A monotónia megzavarásához zenét kell szőnyegként alá tenni, és hiába igyekeztem szabad felhasználású zenéket keverni midi fájlokból, jobban elmélyülve a szerzői jogok témájában, rájöttem, hogy bárhonnan megtámadható lenne. S akkor azt találtam ki, hogy átírok minden dalt, azaz a felismerhetetlenségig alakítom át a midi fájlokból merítve. Legyen az keringő, katonai induló vagy középkori dal. Abból indultam ki, hogy az akkordokat nem védheti le senki, azok eszközök. Az akkordozás sorrendjét sem védheti le senki, mert minden zenei stílusnak megvannak a sajátos akkord képletei, amibe bele lehet kötni, az a dallam. Nos, a dallamot variáltam át, úgy, hogy lehető legmesszebb legyen az eredetitől. A hangszerek megválasztása, urambátyám, azt meg megint nem lehet levédeni, mert a hangszerhasználat még szabad. Mondhatni sablonokat használtam a Muskóczi zenék készítéséhez, de ott is igyekeztem kerülni az azonosságot, az akkordokat is néhol megbuheráltam, kizökkentettem eredeti ritmikájukból, de azt mondjuk nem kérheti senkifia, hogy egy keringő ne szóljon keringősnek. Má urambocsá' a keringő az keringő.
Így aztán minden Muskóczinak van sajátos zenés betéte, sőt legtöbbnek kettő is van.
Úgy néz ki, hogy lesz magyar Muskóczi hangoskönyv is, élő ember által felolvasva. Úgyhogy ha lassan is, de alakulnak a dolgok.
Az újdonság számomra az ezek a hirdető felületek. Mert rájöttem, ezek a virtuális boltok csak hirdető felületek, meg ha valaki odatéved, akkor jó kis árrésért átutalják neked a jutalékod. De önmagukban native nem csinálnak semmit. Ha én nem viszek oda potenciális vevőket, a honlapok önmagukban nem tálalják a portékát. Van egy olyan sejtelmem is, hogy ha nem fizetsz a reklámozásért, még el is dugják a nagyérdemű elől a szajrét. Például a google bookstoréjának effektíve nincs kategória keresője, gyakorlatilag valószínű csak a fizetett reklámok jelennek meg a kategóriákban, egyébként csak úgy kereshetsz, hogy tudnod kell a szerzőt vagy a mű címét. A google könyvesboltban nincs olyan, hogy belebotlasz Muskócziba. A boltokban sehol nem találtam vizualizációs számlálót. A Publishdrive kitérő válaszával arra a felismerésre vezetett, hogy gyakorlatilag semmivel sem mérhető az eladások száma, csupán a honlap tulajdonosok korrektségére vagyunk utalva.
Hát ez nekem felettébb gyanús. El kell gondolkodjak ezen is. Nem véletlen, hogy mind egy kaptafára dolgoznak.
És ugye, hiába töri magát a sok író, hogy mit rontott el, hogy a kutya se veszi írásait, mert nem rontott el semmit, mindaddig amíg nincs ezer olvasója a művének, és legalább nyolcszáz aki visszajelezzen, hogy szar. Mert ha nem olvasnak, honnan lehet tudni, hogy mi jó, avagy mi szar?
A Nuuvella e szempontból ígéretesnek néz ki, mert pontosan látható, ki, mi, hol, mennyi. Vannak még hiányosságai, de az irány szerintem jó. Hogy a nagy könyvesboltok nem így működnek, na az engem elgondolkodtat, hogy nem e érdemes akkor saját weboldalt készíteni? Ha úgyis csak az általam összeverbuvált vevőközönségre számíthatok, akkor nem célszerűbb „haza”hozni őket?
Ezen agyalok még. Mert se a publishdrive, se más nem tesz semmit, hogy mozduljon valami, de azt a keveset is véka alá rejti. Amennyiért futtat nekem két terméket a publishdrive, annyiból fenntartom a honlapomat, száz termékkel.
Még egy aspektusa van a netes tartalom értékesítésnek, ami tanulságos számomra.
A Bandcamp oldalon közzétettem a „Rising Soul” album néven a zenés kísérletezéseimet, hallám mire jó ez az egész. Közben hallgattok másokat, érdekel, milyenek az új muzsikák. Találtam egy gitáros fickót, ilyen Dire Straits zenéket dolgozott fel gitárra, nagyon faszák. Gondoltam tíz eurót megér az album, szeretném többször hallgatni. De gondoltam hallám tényleg megér e tíz eurót? Rákerestem a jutubon, és fenn volt minden száma ott is. Kicsit összezavart, mert kezdtem azt érezni, hogy ha megveszem, tulajdonképpen egy kicsit hülye vagyok. Mert letölthetem a jutubról ingyen. Ez felcseszett engem jól. És rájöttem, ilyet nem szabad csinálni, hogy az egyik helyen ráveszed a majmot, hogy fizessen, túloldalt meg szétszórod ingyen. Nem helyes, mert akkor azt nem tiszteled, aki akár szánalomból, együttérzésből fizetne neked egy sört. Ott voltam, hogy megveszem az albumot tíz euróért, de erre elment a kedvem az egésztől. Olyan volt ez az érzés, mint amikor végre a tied lehet egy nő, aztán azt mondja: na jó, gyere hamar kipurcantalak, mert sajnállak, majd szétvet a vágy, ne szenvedj. (nemvót ilyen, csak hasonlat) Szóval így azért nem kell.
Tehát ezt is meg kell fontoljam. És ezért is kezd a fejemben kialakulni a saját honlap gondolata.
Ezennel bejelentem, hogy a kolozsvári Fricc barátom megtörte a netes tartalmam forgalmazás jegét, támogatván engem a Nuuvellán. Mikor írt nekem a Nuuvella, hogy na kész, fizetett író vagyok, tudtam, sejtettem, hogy ez Fricc volt! Mert kicsi a világ. Ez megalapozta a napomat. Köszönöm! Kis lépés nekem, de nagy lépés Muskóczinak!
