A Doc Martin angol filmsorozat egy vígjáték, mely szerintem magában hordoz nagyon is komoly morális kérdéseket. A botladozó, esetlen, infantilis emberekből összeálló kis település lakói, legtöbbször az empátia ártatlan hiányában alkotnak egy közösséget, mely leképezi a képmutatásban élő társadalmat.
A vicces fordulatok a csodálatos magyar szinkronban (önszorgalomból megnéztem pár részt az eredeti angol szöveggel, iszonyatosan gyenge) egy különleges ízt kap a történet, a csattanók hatalmasak, az angol humor magyarosan jön át, ami felettébb többet üzen, mint az eredeti elképzelés.
Martin doki tele van gátlással, nehéz gyermekkora volt, de amikor a pácienseiről van szó és valós, nem beképzelt betegséggel szembesül, a mogorva, undorító viselkedése hirtelen együttérzővé alakul, és semmitől sem riad vissza, csakhogy páciensét megmentse.
Nem a filmről akarok írni, azt nézni kell, mert megunhatatlan. Én személy szerint egy kicsit felfedezem magam mindenik szereplőben, és jókat derülök, amikor önmagammal találkozom egy egy viselkedésben, gondolatban, fordulatban. A film szépen hozza, olyankor hogy néz ki az ember. Milyen szánalmas amikor baromságot csinál, és milyen szerény, amikor hősiességet művel, az az ember, aki nem akart mást, csak csendben túlélni a saját vackában. A filmben a saját vacok az szó szerint érthető, a régi házak annyira kicsik, hogy az ember minduntalan beveri a fejét egy egy gerendába.
Csak elgondolkodtam, hogy mit mondana Doc Martin erre a koronakovid járvány hisztériára? Magam előtt látom, ahogy kiegyenesedne és azt mondaná elszántan, minden kétséget félretéve, hogy: “Idióták!!”
Azt mondaná Doc Martin a járványra, hogy ne köpködjenek egymás képébe, mossanak sűrűn kezet és tizennégy nap alatt eltűnik a vírus.
Eszembe jut Martin doki, amikor azt hallom innen is onnan is, hogy mennyire kussol az orvosi szakma és valami iszonyatosan fekete játékot űz az emberek egészségével. Nem jól mondom, nem játék ez, hanem egyenesen szervezett tömeggyilkosság, amit ma az egészségügy a kovid ellenes intézkedéseknek nevez.
Hírek szállingóznak innen is meg onnan is, hogy krónikus betegek nem jutnak kórházba, nem jutnak hozzá a kezelésekhez és halnak meg. Végső stádiumba jutva beviszik a kórházba, ahol meghalnak és rájuk sütik a kovid pecsétet, onnan tovább nincs boncolás, nem tudni, hogy valójában ki a gyilkos, de a hozzátartozók tehetetlen fájdalmukban bizonygatják, hogy nem volt egyéb baja, minthogy nem kapta meg a kezelését, mert nem fogadta sem a házi orvos, sem a kórház időben.
Halomra jönnek ezek a hírek. Arról egy hírem sincs, hogy bárki valósan meghalt volna a kovidtól.
Felháborodott hírek járnak a pórul járt betegektől, hogy milyen megaláztatáson mennek át a házi, illetve kórházi orvosok által.
A kórházak teltházas kovidot jelentenek, holott egy lélek sem jár a kórházakban, a személyzet különös juttatásoknak örvend és már már úgy néz ki, eszük ágában sincs ezen változtatni, hisz kényelmes életmód.
És nincs egyetlen egy orvos, aki felszólalkozna, hogy: “Idióták!!”
Nincs, mert ez már nem idiotizmus, hanem tömeges gyilkosság, mely már nem merénylet, nem egy szent tudatlanság árnyékos oldala. Ez szánt szándékkal történik. Akkora a rendszer korrupció, hogy mindenféle határt túllépet. Olyan, mint amikor a vad megszédül a vér szagától és ízétől.
A megalázott betegek irtóznak felkeresni az orvosokat, kórházakat. A cinizmus a magán kabinetekre is rászállt, mint egy hatalmas fekete füst az éjszaka leple alatt.
Gyógyszertárakban keresnek menedéket a beteg emberek, könyörögnek a gyógyszerésznek, hogy adjon nekik bármit, amit saccol, hogy jó neki, mert az is jobb, mintha orvoshoz kéne menni. Kevesebb a halál ráta ha sarlatán gyógyít, mint a hivatásos orvos. Cukorbetegek saját pénzeinken veszik az inzulint, gyógyszereiket, mert nem jutnak be az orvoshoz. És nem azért nem jutnak be az orvosokhoz, mert éppen egy kovidos fölött görnyednek és izzadnak a szkafander ruhájukban, hanem azért, mert az állami gépezet törvényileg ezt megengedi nekik. Nem csinálnak semmit, kapják a megemelt fizetésüket és a bónuszokat, mint frontvonalbeli hősök.
Irtóznak az emberek orvosokhoz, kórházba menni, mint mondják, istenőrizz befeküdni, mert megölnek és kihozzák kovidosan. A hozzátartózók még el sem temethetik őket tisztességesen, zsákba varrva adják nekik anyaszült meztelenül, hogy még a taknya nyála is ki van csordulva az utolsó lehelettől.
Borzalmas, embertelen időket élünk. Tombol a sötétség, tivornyázik az ördög, úgy néz ki, elszabadultak a Sátán légiói.
Ha csak a hivatalos (sok szempontból megkérdőjelezhető) statisztikákat figyeljük, rájövünk, hogy a kovid messze nem olyan gyilkos jószág, mint azt híresztelik, egy szerencsétlen grippe is többet kaszál, ha becsületesen számoljuk azt.
Honnan ez a mérhetetlen gonoszság? Mi a fene ez a globális sötétség, ami az emberiségre szállt? Hogyan lehet az, hogy egy egész világ, mintha Isten bedugta volna mindenki fülét, megsiketítvén azt, egyöntetűen letérdel és kapitulál a Média uralma előtt? Senki sincs ezen a kibaszott Földön, aki meg merne szólalni?
Csak állok és hitetlenül nézem, mi történik, bosszant, hogy tehetetlen vagyok. Néha úgy érzem, hogy a világot szemlélő embernek ki kéne lépnie a fotelfilozófus kényelméből, és végre valamit cselekednie kell. Mert valami iszonyú romlás van rajtunk, és lassan el kell dőljön, hogy hallgatásunkkal cinkosok vagyunk e, vagy van még bennünk abból az érzésből, amit ember valahogy elcsorgyelhetett az Istentől?
Idióták vagyunk. Gyilkos idióták. Csendben asszisztálunk egy globális haláltáborban, kussolunk, mert kevésbé érint minket, akit érint meg még az a kiváltság sem jussa, hogy egy közös gázkamrában többedmagában roskadjon össze, netán kézenfogva együtt megfulladni. Szétszórva a világban magányosan fullasztunk embereket, mondván nem tudjuk mi történik, de lelkünkben igenis tudjuk mi történik.
És félek, addig addig tunyulunk, amíg előbb utóbb nálunk is megáll a fekete Pobeda. És úgy leszünk, mint a csirkéket gyilkoló vágóhídon, a társunkat éppen vágják a szemünk előtt, mi következünk, de még csipegetünk egy morzsát a szalagról.
