Muszáj
lazítanom egy kicsit. A 24 csavaros titok írásban el elakadok,
mert noha megvan a történet a fejemben, nehezen fogalmazom meg,
hogy ne a tőlem szokásos cinikus keserűségből szóljon, hanem
adja a lényeget. És akkor napokig dolgozik bennem, amíg megszólal
egy mondjuk valamennyire elfogadható verzió. De azt hiszem jó úton
járok.
Az
lesz érdekesebb, amikor a valóságba fikciót fogok vinni, mert a
történéseket majd át kell tegyem a reménybe. Kihívás nekem.
Mert talán ez lenne az első olyan írott termékem amelynek több
fejezete és része van. Érdekes, a munkámban végig kitartok, nem
hagyom amíg az utolsó részletek nem simítódnak ki, de írásban
nem tudok következetes lenni. Egyszerűen nem tudok koncentrálni
egy dologra. Rögtön megfog valami és már hoznám azt, viszont
telik az idő és az energia és úszik a terv.
A
lényeg, hogy nagy mértékben ki tudtam iktatni a politikát, az
aktuál dolgok kommentálását. Szeretnék inkább érzelmi dolgokat
feszegetni. Túlontúl eltompult ez bennem és nem jó. Kötelességből
nem lehet örökké megélni.
Nagyon
sokat segít Ildikó a yogás világával, ami nekem nagyon távolinak
tűnik, viszont amivel jön sok mindennel egyet értek. A szellemi
élet, a természet védelem és ami engem főképpen érdekelne a
vegetáriánus étkezés. Mert mióta cukorságból felébredvén,
gyakorlatilag ujjá születtem, nagyon fogékony lettem az étkezés
problémájára. Rájöttem, hogy nekem nem is a nagy cukor a
probléma, hanem hogy fiatal korom óta mindig túl lement.
Elgyengültem, reszkettem és hamar ennem kellett bármit, de főleg
édeset kívántam. De ezt senki nem tudta akkor, hogy ez mi. Nem volt
cukormérő kütyü minden háznál. Meg egyébként is abban az
időben az ilyesmi a finnyáskodás kategória volt, mint a lúdtalp.
És persze az összeesés félelmétől mindig zabáltam, hogy elébe
menjek a dolgoknak. Mert ösztönszerűen rájöttem, hogy valami az
étkezéssel kapcsolatos a remegésbe fúló gyengülésem, amiről
nem tudtam akkoriban, hogy egy lépésre álltam a komától, mert
ugyan biza volt olyan alkalom is, amikor kezdett minden elfehéredni
körülöttem. Igaz, életem sosem volt egyensúlyban, mindig
dolgoztam, rohantam, idegeskedtem és ilyenek. Májusban betöltöttem
a tizenhatot, júniusban elmentem dolgozni és estibe iskolázni.
Most
a cukrom relatíve jó, azon a határon vagyok, hogy abba kéne
hagyjam a gyógyszerelést, de ehhez egy étkezési reform kell. És
innen kezd nekem szimpatikus lenni a vegetáriánus dolog.
A
fürjezéskor szembesültem azzal, hogy aki nem képes leölni az
állatot, az ne tartson fürjet. Meg se más hizlalt állatot.
Tovább mentem, hogy aki nem képes leölni az állatot, az ne is
egyen húst. Ez a gondolat világ engem azóta kísér. És nyelek
minden falat húsnál. De én is az a fogyasztó vagyok, aki nem
tudja miből van a virsli, igaz gyermek koromban láttam disznó
ölést, de nem szívesen ettem a húsából. Sajnáltam az állatot.
Mindig összezavart a dolog. A ragasztóba ragadt egereket is
sajnálom, ezért vettem riasztókat, melyek hoznak eredményt, de
nem eleget. De tudom, hogy ha a fiamat szembesíteném egy állat
öléssel és utána oda raknám hogy egyen belőle, sokkot kapna. A
mi időnkben a hagyományos gondolkodás szerint az állat ölés
nagy örömmel járt, hatalmas ünnep volt. Ezt sosem értettem. De
vágtam hozzá a jópofát és próbáltam a hagyományt ápolni. De
nem ment nekem, nem megy. De persze tököm se volt hozzá erős,
hogy változtassak. De most a magja a gondolatnak dolgozik bennem és
gyűjtöm az infót. Különösen az életszerű, a tapasztalt infót
gyűjtöm, úgy hogy eszek azokból, amiben nincs hús. Biztos
legyőzöm majd ezt is.
A
kenyérrel is nagy volt a trauma, mikor elkezdtem a rozskenyeret
venni az üzletből, és már mindegyiket megkóstoltam, kétségbe
estem, hogy akkor le kell mondjak a kenyérről, mert rémesen
rosszak. Azok voltak.
De
kaptunk egy kenyér sütő gépet, és elkezdtem kísérletezni. És
pár hónap alatt kialakult a nagybetűs kenyér, ami rém egyszerű:
fele teljes kiörlésü liszt, fele rozs liszt, víz, élesztő, só
és margarin vagy olaj. Három óra alatt megcsinálja a kenyeret és
az egész napra elég a családnak. 600 grammos kenyeret eszünk meg
egy nap hárman, elég is meg tápláló is. És jó az íze.
De
persze az élet rohanás, nehéz lesz behozni a többi elemet is ami
reformálja az étkezésünket.
Kaptunk
egy zsák csicsókát, hogy kóstoljuk meg és ültessük el. Hát fix
másnaptól jöttek a hidegek és nem tudtam elültetni. De ettem
belőle, húst pároltam és mellette úgy megsült a csicsóka
szelet is, hát nekem nagyon ízlett. Azt mondtam, na nekem ez lesz a
krumplim. De ehhez el kell jönnie a tavasznak. Csodálom, hogy nem
használják a csicsókát, íze sokkal előkelőbb a krumpliénál,
és nincs benne az a nemtommi, ami az embert hizlalja.
Ez az
ipari étkezés átka. Nem tudunk táplálkozni. Újra kell
tanulnunk. De megint oda jutunk, hogy saját kert. Ez más életformát
igényel és így tovább. Tehát nincs középút.
Szóját
valamikor ettünk, olyan húsz éve, mostanában ettem megint és
nagyon ízlik nekem. Ezekkel az elemekkel akarom folytatni az
étkezési reform dolgát, erre külön időt fogok szentelni.
Dolgoztam
mint az állat az ünnepek alatt is. Elhúzódott a munka. Lehet
túlságosan elmerülök a részletekben, az meg idő igényes. Ezért
kivettem egy pár nap úgynevezett szabadságot, amiből lett hét
nap és benne lesz a nyolcadik is, mert csak ma fejezem be a stúdió
fűtését. Azaz a szabadság alatt is dolgoztam mint az állat. De
ez más. De itt is részletekbe botlottam, amikre megint külön időt
szántam.
Első
nap leengedtem a teljes fűtő rendszerből a vizet, levágtam a nem
használatos elágazásokat, mint a szárító, a munkás lakrész, a
nagy műhely rég nem működtető része, és a lakás lépcsőház
fűtését is felszámoltam, ami pár éve le van zárva és
haszontalannak bizonyult. Ezeket elzártam dugókkal mindjárt az
elágazásoknál, mint a fanyesésben, amikor levágjuk az oda nem
kívánt elágazásokat. Leválasztottam a stúdióba vezető
csöveket egy egy csappal, hogy azt külön tudjam kezelni a
továbbiakban, hisz estére a fűtésnek újra kellett indulnia . És
lőn.
Aztán
két napig azzal voltam, hogy leszedtem a falakról a megmaradó
csöveket, fűtő testeket, szétszedtem a szárítót, arra nemigen
lesz szükségem, ha mégis, a gép szobában ki tudom még
alakítani. Nem volt egyszerű munka, mert nemcsak lebarmolni kellett
őket, hanem meg is menteni, újra szerelésre. Letakarítani őket a
sok portól, kimosni a lerakódásokat, így három nagy fűtőtestet
és két kisebbet hoztam rendbe. Leszedtem a csöveket, begipszeltem
az átjáró lukakat, hogy egereknek ne legyen azért hívogató.
Igen
ám, de a stúdióban hiába akartam csak a dob és mix szobába a
két kisebb fűtőtestet beszerelni, optimálisnak tartottam hogy a
többit is felszereljem, ha már úgy is el kell vigyem a csöveket,
utána megint rádolgozni, megint vagdosni nehéz lesz. Így
döntöttem amellett, hogy akkor az egész stúdiót felszerelem.
Csakhogy az a fal, amelyikre szereltem volna, nincs véglegesítve.
Nosza vettem anyagokat, szerkezetet szereltem, szigetelőt és
padlóval burkoltam, nem lambériával, mert utálom a lambériának
azt a bemélyedését, annyira gagyi. Na de ez még két nap. És
akkor szombaton kezdtem szerelni a testeket, csöveket. Eléggé
sziszifuszi munka becentizni mindent. Vágni a rezet, forrasztani. De
élvezem. De vasárnap estére nem lett meg. Talán ma befejezem és
vizet önthetek a rendszerbe, hogy holnaptól melegedjen a stúdió. A
várva várt pillanat.
Két
hónapja nem doboltam a hideg miatt. A számítógép be sem indult.
Na de
most minden jó lesz. Előre örvendek.
Lehet,
hogy hülyeség amit csinálok, de jól esik.
Enyhe
érzelgősséggel azt is mondhatom, ez is életben tart. És végre
felszámolhatom a fatalizmust magamban, hogy az ember nem születik
vesztesnek, de ha nem hiszi, azzá lehet.
Elmondtam
fiamnak, hogy milyen gyenge voltam, amikor engedtem apámnak és nem
vettem meg a dob cuccot, amikor lehetőségem volt rá. Mert
szerettem, nem akartam megharagítani, de akkor nem tudta, hogy
bennem egy világ omlott össze. Nem tudtam, hogy az egojának
tettem eleget, nem az én szívhangomra figyeltem, ami csak az enyém.
Mondtam
a fiamnak, ha valaha ellenkezni fogok vele hogy hülyeség amit akar,
emlékeztessen erre a történetre. Hogy tudjam.