Lőn
pedig hogy találék a Vág partján egy húsz centi forma botocskát,
melyre azt mondtam: legyen ez a húsz centi forma botocska mintegy
kabala nekem a Vág parti megvilágosodásaim tanújaként,
valahányszor megfogván eszembe jussanak azok.
Valahányszor
eszembe fognak jutni a Vág parti megvilágosodásaim, egyéb dolgok
is eszembe fognak jutni, melyek nemcsak észileg vannak bennem, hanem
szívileg is.
Igen,
ez a rongyos szív hihetetlenül pofátlan módon sok mindent
megenged magának, melyeket egy kiegyensúlyozott szívnek már nem
illik megengedni. Emberileg.
Ha az
észnek parancsolhat az ember, ámbár becsaphatja önmagát és
másokat, de a szívnek beszélhet reggeltől estig. Hiába őröl az
ész mint egy fából készült malom, melyet folyton hajt a víz
sodrása, hiába nyújtogatják kecsesen nyakukat a hattyúk dalra
tátott csőreiket, a szív bár nyikorogva mint egy fahíd,
vágyakozva, de szelíden, idegesítő türelemmel és alázattal
egyszerűen csak remél. Mit remél? Ha tudnánk, az életnek sok
értelme nem lenne. Mert ésszerűen minden betájolható, csak a
szív titkai maradnak örökké kifürkészhetetlenek. Mivel tud
többet a szív mint az ész?
Belenéztem
a folyóba és lusta folyásában láttam önmagamat, kissé torzan,
ahogy fodrozódott a víz. A másik énem pedig szívtől hajtva
oktatott. Olyan hogy én és a nagyvilág: nincs. Ez önámítás. Igenis behatároltan akarok (szeretnék) élni: a
szeretteim, a kertem, a műhelyem és én. A dolgok komplikáltak. A
szeretteimnek is van saját behatárolt világképük, amik másak.
Ezek a világok ritkán és keveset érintkeznek. Az ami a világé
és ami egyben az enyém is lehetne, az Mark Knopfler zenéje. Az ég
alatt mindenki a saját életét éli. Ki bevallva, vállalva, ki
nem: mint én. Szeretik bennem, hogy bízhatnak bennem. Ez a sorsom,
mert választottam és ezt akartam.... A boldogság azé aki tesz érte.
A boldogság nem bónusz. Azaz bónusz, ha elfogadom amikor adják.
Az embernek két fő koordinátája van: a természet és a szerelem.
“Minden más ott van a csekken” (KT). Így okoskodott egyebeket
is mondva a vízben fodrozódó és onnan visszanéző énem.
Mint
a marhák akik a hegyre zarándokolnak, hogy egy falat istent
szeljenek, úgy mentem én is a szívem hangja utasítására.
Karnyújtásnyira volt tőlem a fény, de gálánsan nem érintettem
meg, inkább hagytam, hogy vakítson.
Futó
zápor megöntözte a füvet s a parti fákat. Ez nem zavarta a
szaglászó kutyust. Számba se vett. Meg se nézett magának, mintha
nem is lettem volna ott.
Ott
voltam vajon? Vagy csak álmodtam?
Ha
világok közt utazik az ember, feltétlen fogjon meg egy akármilyen
botot, hogy legalább magának tudja bizonyítani: igen, ott volt.
Ez a
bot nálam van. Ez a húsz centi forma botocska lesz az emlékeztetője
annak, hogy én akkor a szívre hallgattam. És nem az eszemre.