Ablakomból
lesem a verebeket, kiknek fűzfám közvetítő védelmet biztosít
az épület és letarolt mezőhatár közt, amint földről apró
fűzfa ágacskákat válogatnak. A szeles napok jól megborzolták a
fűzfámat, rengeteg alapanyagot rázott ki magából. Láttam magam
előtt, mintha az égből potyogtatott deszkákat gyűjtenék
karjaimba és abból fészket építenék. Szakértelemmel forgatják
az ágacskákat a madarak, csak azt veszik fel, amely bizonyára
valamilyen elgondolás szerint megfelelő. A létesülendő
fészekhez.
Tetszik
nekem. Leskelődésemben meg se moccanok, ne zavarjam meg se őket,
se a látványt.
Elrepült
egy öl ággal a veréb, tekintetem a messzi dombra tévedt, ahonnan
már két éve hallom a nehéz gépek vicsorgását: autópályát
építenek. Most vettem észre, hogy a fél dombot letarolták. Eddig
ott zöld erdő volt, most csak az évmilliók gyűrűi látszanak.
Hogy nem vettem eddig észre? Hogy is venném észre? Csak az orromig
látok. Minden ami az orromon túl van nem látom. Nem értékelem,
fel se foghatom. Talán ezért fuldoklom mindig kicsinyességemben,
mert nem vagyok képes perspektívában látni. Megérteni a messze
dolgait.
Bánkódtam,
hogy letarolták a mezőhatár fáit, bokrait. De azok nem voltak az
enyémek. Még így is meghagyták azt a pár alma, sosem termő
szilva, és meggyfát, amit én ültettem ezelőtt tíz évvel.
Tudhattam volna, hogy a senki földje egyszer valakié lesz és a
fákkal együtt lesz az. Nagyvonalúan az új gazdája azt mondta nem
bántja egyelőre a fáimat. De tövében mindegyiknek egy diófát
ültetett. Ismerem ezt az istenes gondolatmenetet, hogy hallám
melyik győz. Mert az úristen is verseny gyanánt teremtette a
Világot, hogy az erősebb dicsőüljön. Primitív hajlamaimat
nehezen fogtam vissza magamban, hogy sértettségemben ne magam
vágjam ki azokat a fákat, mondván én hoztalak létre, én végzek
veled. Nem volt szívem kivágni azokat. Azt mondtam száradjon a
másik lelkén, ha kivágja őket. Arra nem gondoltam, hogy
kegyetlenebb halált gondolt rájuk, diófával akarja kiirtatni
őket.
De
így van rendjén. Végül is. Minden ember szembesül előbb utóbb
hóhérjával. Amíg azok megnőnek, élhet még pár dicsőséges
évet az a néhány fa. Az én és a madarak gyönyörűségére.
Nézem
az új tehenész fiút, kiről úgy tudtam magyar, de a zene után
amit hallgat jó hangosan egész nap, egyértelműen román léleknek
vallja magát. Igazi jó román csakis lagzi zenét hallgat egész
nap. Habár ne hazudjak, nagy nagy ritkán felbődül egy egy
pokolgép is. De szerintem az olyan mint amikor nálam is beakad a tű
egy egy undok rap számba a lejátszó listán, melyet egyébként
rég vadászok letörlés végett, de sosem találom. Szóval nézem
az új tehenész fickót feleségével, állítólagos mostoha
fiacskájával, és őszintén, mindennek ellenére csodálattal tölt
el. Amióta kezeli a teheneket, soha egy marha bőgést nem hallok az
istállóból. A volt cigány tehenesnél különösen vasárnap
reggel egész délig bőgtek mintha nyúznák őket. Ennél semmi
hang. Reggel mire kilépnék a házból, látom már új felületek
vannak lekaszálva. Hihetetlen, hogy végre dolgát végző embert
lát ilyen kis látótávolságban az ember manapság. Elnézem amint
kis együgyűnek látszó felesége somfordál napközben ura után a
csoszogó gyerekkel, kukoricát fejt, frissen mosott ruhát tereget,
apró fát gyűjtöget.
Elgondolkodom,
basszam, ezeknek hiába mondod, hogy európai unió, azt se tudnák
mivel kéne enni, inni, és valami nekem azt súgja, hogy serdülő
korukban se Jókai regényekkel tömték az agyukat, nem tudom mivel,
de ezeknek nincs szükségük érteni a családi köteléket,
meghittséget, ezek mindnenféle bölcsesség nélkül, primitíven
élik azt.
Talán
meg se tudnák fogalmazni mi az a szeretet, szerelem, de annál
inkább élni tudják.
Látszik
rajtuk az elemi öröm, amikor hétvégén az ajtó előtt sütik a
miccset és isszák a sört.
Persze,
a gender harcban, amikor most a nő meg és felvilágosult, lázad ez
ellen. Hogy nem játékszer. Nem szexgép. Senkinek nem a szolgája,
rabja.
Hát
ha az egyiknek nem ártott a Jókai mert nem volt hogy, a másiknak
meg hiába volt a Jókai, ha olvasta is, mert úgysem értett semmit
abból. Az elvakult feministák olyanok mint én, nem látnak csak az
orruk hosszáig, pedig elég magasan tartják, csak ők a verebeket
sem látják. Valószínű az autópályára leselkednek, hogy mikor
lesz az már kész.
Persze
gonoszkodom itt primitív tőkével rendelkezve, mert nincs hogy ne
mérlegeljem egyik vagy másik bölcsességének a hasznát,
értelmét.
Az
úgy van, ha az ember valamilyen ügynek az oldalán kötelezi el
magát, könnyen az az ügy végezhet vele, mint az írva vagyon,
hogy ki karddal harcol, kard által hal meg. Aki lélekkel,
bűnbánattal, megértéssel, szeretettel harcol, az lélek,
bűnbánat, megértés és szeretet által hal meg. Ezért járja az
a népi mondás, hogy egy jótett se marad büntetlen, és minden
elszalasztott szerelmeskedés számon lesz kérve.
Aztán
azon túl, hogy Kiss Lajos magyar tanárom hatására, ki puszta
megjelenésével inspirált, így vagy úgy megtanultam írni,
olvasni, próbálom megérteni az idők jeleit, de őszintén be kell
lássam, hogy kifolyt kezeimből a dolgok vezérfonala és nem értek
semmit. Hogy mire bolondult meg úgy ez a világ, hogy szabadság
címén képesek vagyunk öncsonkítókká válni és felszámolni
mindazt ami eddig összetartani hivatott: a szeretetet, a szerelmet?
Mire
is mondjam ma a fiamnak, hogy olvasson Jókait? Ha szépen beszél
egy lánnyal, kicsúfolják, ha fiúval tárgyal szüneten,
lebuzizzák? Miféle betegség szállta meg az emberiséget? Miféle
hályog telepedett lelkére? Hova lett a finomság? A tisztelet? A
gyengédség? A vágy? Elillant mint a kámfor.
Mit
is akartam?
Ja
igen, egy kávét itt meginni saját magammal.
És
lőn.