Keskeny út

Azon gondolkodtam, hogy mi a kulcs szava annak, amit én keresek, legyen az írás, zene, egyéb alkotás, és ezen tevékenységek közvetítésével az alkotó?

Úgy gondolom, hogy ennek a kulcs szava a: „keresés”. Pontosabban az őszinte keresés.

A sikernek is van kulcsa, és ez általában tálcán jön minden irányból: nemzeti érzület, lelki, szellemi, illetve önmegvalósulás.

Csak csodálkozom, hogy nem sikerült találnom egyetlen egy szál hivatásos, vagy félig hivatásos írót sem ebben a fene nagy szólásszabaccságban, akire valamilyen szinten felnéznék, és innám szavait vagy követni szeretnék.

A blogom jobb oldalán, akik gépről olvasnak, láthatnak egy saját bloglistát ahol felsorakoznak azok a szerzők, akiket éppen követek. Ez a lista szűkül, vagy bővül, annak függvényében, hogy a szerzőjük mennyire keresők.

A tuti megmondókban is lehet kereső, viszont amit a futó médiában tapasztalok, az az a fajta tuti megmondás, ami egyértelműen párt oldalas: szócsövek, vagy seggnyalók.

Ami pártatlanság címen fut ezekben a médiában, olyan mint a citrom az örömlány esetében: tőle szűz sosem lesz többé.

Lehet, hogy falusi létemre nem értem ezeknek a körmönfont nyelvezetét, hiába szenvedem itt például a transindex írásait (az Erdély mának nincsenek írói, ott csak manipulatíve gyűjtik csokorba a híreket, mint az M1 Magyarországon), hiába próbálom elfogadni, hogy hátha a fiatalabb generáció világosabb lesz, én ezekből nem értek semmit. Akadémikus nyelvezetben írott semmitmondások.

Dicsőítik ott egymást pár múlt rendszerbeli „elnyomásban élt” írók, mint kiderül, minden akkori író fantasztikus módon tudta elrejteni a sorok közé az igazságokat, senki nem volt kommunista, senki nem szolgálta akkor a rendszert. Ma ezek atyáskodnak, anyáskodnak, de hiába, én a nevüket sem jegyeztem meg, és ha néha belebotlottam egy egy írásukba, azon túl, hogy seggek nyalása én nem tudtam többet kihámozni belőlük, semmit nem értettem belőlük.

A mai írók ugyanebben a meglátásban próbálnak gondolkodni. Egyikben sem érzem az őszinte keresést. Ők mindent tudnak. És ehhez megvannak a szókincsbeli tehetségeik is, viszont érzik a rutinos fegyverropogás a háttérben. Nem jön át az érzés.

A mai írók írásai arra mindenképp jók, hogy elrettentsék az őszinte keresőt, mert ez olyan útja az irodalomnak, mint az Életben a széles és a keskeny út, a jó ember egyértelműen tudja, hogy a keskeny út a jó.

De ma nincs ilyen, hogy keskeny út.

Ma mindenki a széles úton keresi a siker kulcsát, mert ha van olyan, akkor az csakis a széles úton található. A keskeny útra nincs sikeres recept, mert azon a kutya sem járna.

Minden: iskola, vallás, politika arra hajt, erőltet, hogy a széles úton kell mindenkinek járni!

Így ma senki nem keres semmit. Minden adott, csak el kell fogadni.

A jó ember el van bizonytalanodva, hisz senki nem jár a keskeny úton, nincs akit kövessen.

Jézust bezárták a templomokba, barokk angyalos szobrok őrzik gótikus kacifántok közt, vagy éppen kezeletlen idióták postázzák egymásközt öleikben modern csarnokjaikban.

Ha csak egyetlen egy tézisét szívlelnénk meg Jézusnak: „Másnak is azt kívánd, amit magadnak kívánsz”, bőven elég volna, hogy megreformálódjon a Világ.

Hatalmas háló fedi be a világot, mindenki mindenhez hozzájut, mégis, mélységesen boldogtalan mindenki.

Interneten minden elérhető. A Yachtot is elhozzák a házam elé, ha akarom, de nincs barátom, akivel néha egy citromos lé mellett őszintén keressünk.

Szomorú vagyok, mert látom az új generációt ebben nagyobb hiányt szenvedve. Még jobban elszigetelődnek egymástól az emberek.

A primitív alapanyagú embereket teljesen kielégít ez a technológiai szociális platform, viszont az a kevés ember szenved ezektől.

A tragédia mindebben az, hogy bár kivethetem a gépet az asztalomról, tudom, hogy még ezt a virtuális barátkozást is elvesztem. Mert attól még ugyanúgy senki nem fog velem Jézusozni a reggeli órákban kávé közben.

Még szerencse, hogy nem élünk mint Noé.

(Egyre kevesebbet írok, mert úgy érzem, gondolatvilágom egyre összefüggéstelenebb, értelmetlen, sehova nem vezet. Lerobbanok szellemileg lelkileg, mint a 25 éves Golfom, hiába végzek rajta ilyen-olyan „műtétet”, előbb utóbb lerobban... Sajnálom a közelgő új világot, a túlélőnek nagyon alá kell hagynia igényeiből és elképzeléseiből. És itt nem az anyagra értem, hanem a lélekre....)

Protuberancia

Muskócziról már sokan elmondták, hogy egyszerűen nincs hova rakják. Nem tudnak kiigazódni rajta.

Mert, hogy jó gyerek, nem cibálja mások fülét, macskának se farkát, de ha megmakacsolja magát, egy szó nem sok, de annyit sem lehet belőle még harapó fogóval sem kihúzni.

Történt egy iskolai napon, hogy Muskóczit Földrajzból feleltették és megkérdezte tőle a Földrajz tanárnő, hogy mi a protuberancia?

Muskóczi csak állt és nem mondott semmit.

-Na mondjad Muskóczi, mit tudsz a protuberanciáról? - noszogatta a tanárnő.

-...a protuberencia.... - és itt elakadt Muskóczi, pedig bevetette esze tokjának minden porcikáját, hátha ott leledzik valahol a válasz.

Megunván a hosszadalmas keresést, a tanárnő újból megkérdezte:

-Naaa..., mi a protuberancia? És nem a protuberencia!

A padban ülő gyerekek közül, itt-ott felkuncogtak, felszabadulván attól, hogy most nem ők vannak a felelés során.

-...a protoberancia.... - így Muskóczi. És megint gondba merült, mert sehogy sem tudott ennél tovább menni.

-Pro-tu-be-ran-ci-a!- ejtette ki hangosan a tanárnő. - Mondjad szótagolva Muskóczi!

-...pro-ta-be-ran-ci-na...

-Nem jó! Még egyszer!

-...pro-tibe-fran-cia...

Közben, míg a társai már harsányan nevettek, Muskóczi elpirult. A tanárnő látván a zavarodottságot Muskóczin, rátett egy lapáttal a helyzetre, gondolta megszégyeníti ezt se füle se farka Muskóczit, mert rádió szereléshez van esze, de a házi feladathoz nincs.

-Na mi van, Muskóczi? Kitört rajtad a protuberancia? Olyan piros vagy, mint a Napkitörés!

-Ahhahaaaa... ehhhehheee.... hihhihijjjj..... huhuhujjjjj.... -így a tömeg.

Muskóczi meg csak állt ott kipirulva, megszégyenülve, és sokadszorra csalódva társain, hogy képesek rajta nevetni.

Idővel nemcsak a tanárok gúnyolódásait szokta meg, hanem az osztálytársainak is.

Így tanult meg Muskóczi inkább hallgatni, mert ha szólt is, mások kinevették.

Azért lett aztán az, hogy belőle soha egy szót nem tudtak kihúzni, így nem is tudták hova tenni.

De szó köztünk maradjon, hiába is próbálták volna Muskóczit bárhova tenni, úgysem azt csinálta, mint amire bárki számíthatott, vagy gondolt, hisz neki más rugóra jártak a kerekei, ő például sosem firtatta az élettől, hogy mi a fene az a protuberancia!

Muskóczi lélekben mindig máshol utazott, sokszor úgy képzelte, mintha hajóskapitány lenne a saját hajóján, ahol ő kormányoz, és ha kell a fedélzetet is ő súrólja fel.

Mit neki a protuberancia!?

Ködbe hajló híd

Mint mondottam, úgy érzem, mintha hídon mennék át. Alant a mélyben a reménytelen emberiség. Iszonnyal és félelemmel nézek alá. És a híd másik felén ereszkedek alá, mint ahogy minden domb másik fele lejtős.

És közben minduntalan ez a Jézus jön elém. Bár megtagadva, ragad hozzám, mint izzadságra a por. A híd másik fele, amin lefele lépkedek fáradtan, a ködbe vesz, nem tudom mi vár ott.

A zsír projektem áthúzta naiv számításaimat. Vasárnap estére a májam kiverte a biztosítékot. Hétfőn fetrengtem, azt hittem itt a vég. Kedden a párom szidott mint a bokrot. Hogy nem értek a szóból. Már akkor megígértem, hogy nem nyúlok többet zsírhoz. Szalonnához se.

Attól kedden szónemértésből lehúztam majdnem hét órát a műhelyben. A beton kerítés sablonokat be kellett fejeznem. Erre már csütörtök és nem jöttek utána. Ilyenkor az van, hogy a vállalkozó pillanatnyilag átmeneti pénzzavarban van. Mindegy, a fő, hogy részemről kész.

Elmaradt a Blues fesztivál részünkről, és a Kolozsvári Magyar Napokra sem megyünk el. Lett volna a Bojtorján és Zorán, amire esetleg elmentem volna. De most írok valamit, amire megin' páran meg lesznek haragudva.

Mikor olvastam, hogy tavasszal az Omega 220.000 lejt kaszált a Vásárhelyi napokon, mélységesen kiábrándultam a magyar zenészekből és a mindenkori szervezőkből. Én meg nagy naivan azt hittem, hogy ezek a nagy híres magyar zenészek, kik kicsalják a felajzott lelkünkből a könnyeket, majdnem ingyen jönnek nekünk zenélni.

Mert mi ha az anyaországba utaznánk töltekezni Budapest utcáin, ugyancsak kilapítanánk buksztárcáinkat jó időre, mégis jól esne. De baszki, ötven perces Trombitás Frédizésre közel 50000 eurót? Még ötezerre is felszisszennék, de ötven ezerre?

Ezek a pillanatok azok, amikor a magamfajta kekeckedő prolimagyar felkapja a vizet. Ilyenkor kiütközik belőlem a csűrtövi Pittike. És azé' se!

Ja persze, rajtam kívül bizonyára mindenkinek normális, hogy ilyen túlkapások zajlanak az életünkben.

Én nem szoktam meg. Nem tudom megszokni.

Mert ha jön a Scorpions és azt mondja ezer euró egy jegy, hát fizessen a marhája. De egy ilyen ügyben, mint a magyarok napja... elvártam némi szolidaritást is.

Vagy értsem azt, hogy az egész egy hatalmas vállalkozás? Valakik hatalmasat kaszálnak a „magyar” ügyön? És az mind mellékes, hogy adófizetők pénze mosódik el az „ügyben”?

Az is meglehet, hogy öreg fejemmel én már nem értem ezt a modern gazdaság világot, ahol minden fordítottan működik.

És talán igazam van, hogy a hídon vánszorogva rosszkedvű undoromban nézek alá a reménytelen emberiségre, amint Jézusos szalmabábura piros orrot akasztanak és röhög rajta mint akinek elgurult volna a gyógyszere.

Kóla Zéró

Noha napközben sokat jár az eszem a regényemen, gondolatban írom a fejezeteket, nincs energiám leülni és megírni azokat.

Járnak a ritmusképletek fejemben, miközben spekulálom az angyalos ágy fiókos szerkezetét, viszont érzem, hogy hangszerfóbiám van.

Az utóbbi hetek agyonhajszolásának eredménye, hogy újból nő a cukrom. 8-9 (160) körül van reggel és a mozgás sem igen viszi már le. A mozgás átállt a sötét oldalra.

Szombaton saláta levest, krumpligulyást főztünk. Három, négy napig kitart egy ilyen főzet, de hétfőn nekem már szétkuruttyolt a gyomrom és folyton éhes voltam. Ilyenkor két vékony szelet saját kenyerem és két ujjnyi szalonna kielégít. A száraz ételtől jól lakok és van energiám. A levesektől nem. A hús erőt ad. A zöldség nem. Attól csak rosszul leszek. Ezt már többször megtapasztaltam.

Kenyér, szalonna, házi sajt mellé jól jön az uborka, hagyma, paradicsom. Kevéssel megelégszem. És éltet. A túlzott zöldség, híg tejterméktől felborul a gyomrom, izzadok és gyengülök.

A szalonnát egy ideje a szalámifélék helyett használom. Legújabban kacsintok a disznó zsírra. Nem hiszem, hogy ártalmasabb lenne a mindenféle egyéb ipari kencénél. Viszont két szelet zsíroskenyér erőt ad.

Szerintem, a szalonna, zsír és 80%-ban teljes kiőrlésű lisztes, magam sütötte kenyerem nem tartalmaz annyi káros elemet, mint a bár langyos, de kémiával tele ipari kajatermék. Az ember ha csak félig elolvassa mi van ezekben a kajákban, elmegy tőle az étvágya. És nemcsak, de nem laktatnak. Sőt, csak etetik magukat. És nem olcsók.

Egy jókora paprikás szalonna (piacról veszem egy környékbeli feldolgozó készíti) árából egy akkora szar szalámit veszek, amit a fiammal két evéssel elpucolunk. És nem érezzük, hogy ettünk. A paprikás szalonnából többször eszünk és jól lakunk.

Ha ezt mérlegre teszem, nem tudom kiszámolni, de az az érzésem, hogy jobban járunk koleszterinileg.

A cukrom szintjét, mint megfigyeltem, csak részben befolyásolja az, hogy mi megy be a számba. Volt, hogy egy kliensem otthon megkínált finom sütivel, több napon át, ettem belőle és nem ment fel a cukrom tőle. Máskor, szerzetes kaján élve meg felugrott a cukrom. Amit viszont egyértelműen ki tudtam magamon mutatni, hogy a fáradság, a stressz a legnagyobb okozója a cukor szint emelkedésének.

Ha képletesen akarok fogalmazni, akkor Jézusnak igaza van, nem az számít ami bemegy a szájba, hanem ami kimegy. Lehet, hogy célszerűbb lenne néha az élet jobb oldalát választani, idézvén újból ebből a Jézusból. Több szellemi-lelki dologgal foglalkozván.

Hetek óta sorozatokkal narkózom magam, de lehet, hogy valójában egy szellemi-lelki hídon megyek át és csak csodálom az mélyeket. A killer alapú, agresszív sorozatokat nem szeretem. Keresvén a netes csatornákon, csupa ilyen killer alapú sorozatfilmet találok, de attól undorodom. Néha visszatérek Kolumbóhóz. Hiányzanak a szellemes, eredeti személyiségek.

A Mentalistán is átvergődtem magam, az elején nagyon nehezen ment. De egybevéve mindent, és kiszűrve csupán azt ami engem érdekel, van Patricknak pár nagyon jó meglátása, jó lenne azokat pár igeversbe megörökíteni.

Csak oda kanyarodik a film, hogy jó lenne kettesben, szerényen, messze a sok gyilkosságtól, zajtól, de a csajnak kevés a „csak ketten”, így Patrick tovább követi az FBI-nál.

Tulajdonképpen a civilizált, modern ember rákja ez, hogy unatkoznak együtt. És újból az önfeláldozás a szeretetért.

Nehéz így élvezni az életet.

32-33 éve nem látott barátom látogatott meg kisebb lányával. Magyarországról jött motor biciklivel. A hasunkon kívül nem változtunk semmit. Ő ugyanolyan beképzelt, önimádó, én meg a notórius szenvedő. Jót beszéltünk. Elmentünk a hunyadi várba, aztán a dévai várba. Ugyancsak fújt, nyögött ő is, habár úgymond tartja magát sportolással, ezzel-azzal.

Féltem a felvonótól szédülni fogok, 3-4 méternél magasabbra nem merek mászni. Fura módon, ereszkedéskor nem szédültem, pedig végig lefele néztem. Valószínű összefügg a biztonság érzéssel. Létrán félek.

Megbeszéltük, hogy a mi időnkben, a szegénységtől összetartottunk. A mai generáció nem tudja mi a szegénység és nincs miért összetartsanak. Lehet van valami benne, de emlékezetem kihagy, így a szegénységre pontosan emlékszem, viszont a fene nagy összetartásra nem.

A fiatalok úgy hallgatták amint áradoztunk a mi időnk meghitt szegénységéről, mint amikor mi is hallgattuk volt a háborút megélt öregek szörnyülködéseit. Nem tudják felfogni miben éltünk, mint ahogy mi sem tudjuk felfogni, milyen lehetett a háború.

Most minden arra bátorít, sőt, szólít fel, hogy messze menni otthonról, mert otthon minden szar. Az én időmben is mindig arról álmodoztak, hogy kimenni Kanadába, meg ilyenek.

Én nem mentem, mert nem volt buszpénzem a munkába menni, nemhogy Kanadába. Meg ott voltak a szüleim, akiken segíteni kellett. Ha elmentünk volna mi gyerekek, tíz évvel korábban pusztultak volna el.

Nem sok, csak egy pajta, amit belakhattam volna, de nem volt.

Nem mindenben értettünk egyet apámmal, de nem mind mentünk.

Ma erre azt mondja a modern kor, hogy beidegződött, eltanult programokban éltünk és ez él még bennünk ma is. És akkor jön a dekonektálódás, az eltávolodás, a szakítás, illetve a deklansálás, az új indítása, robbanása. Le a régi, káros mintákkal, és hajrá az új világba, ami hozza az Új Ego kiteljesedett nemtommijét. Ugyanez ez a duma, mint amikor az Óemberből lesz az Újember a Jézus a Krisztusban. Azaz szektásodás minden téren. Viszont alapjában senki és semmi nem változik.

És mégis, kicsit eltérve a minden napos nyűgölődéstől, bár lehet a szakemberek véleménye, hogy mitől szól jól egy hangrendszer, egy hangkeverés, hogy milyen frekvenciaágyban helyezkedik el a zene, nekem mégis a direkt mód jön be.

A hangmesterek azzal a képpel élnek, ahol van egy rendezetlen női arc, amire azt mondja, hogy ez a puszta felvétel. Aztán egy kicsit ápolva, megfésülve, hogy az a keverés, rátéve szín, zengetés, és a fotosoppolt, kisminkelt, kipúderolt, sima, rózsaszín és üde arc az a végleges zene, az úgynevezett maszter.

Lehet, meg próbálom elfogadni, de nekem a maszterolt végtermék nem mindig tetszik. Sem zenében, sem nőben.

Bár úgy tűnik, hogy a maszterolt zene szélesebb vásznú, néha nekem az az érzésem, hogy olyan mint egy giccses, túlzott, idealisztikus természet festmény, egy vásári kép szépen berámázva.

De valószínű ez az én ízlésficamom, mint az már sokszor megbotránkoztatott sokakat.

A Harman/Kardon hifi erősítőmnek van egy olyan lehetősége, hogy két rendbéli hangszórót lehet rá kapcsolni és azokat váltani lehet, így az író asztalomra tettem két iciri-piciri hangládát, ami a csúfos 3D stúdiós projektemből maradtak meg, bennük egy egy autós hangszóróval, ilyen 16 centi átmérőjűek, és középen rájuk van szerelve egy kis közép, illetve csipogó hangszóró. Arra gondoltam, hogy mikor írok, vagy tervezek valamit, legyen egy kis sztereó képes hangrendszerem. Így is megfigyelném, mások hogy kevernek.

Egészen szépen szólnak, kis hangerővel is nagyon tiszták.

Végre befejeztem a Rihannás szám feldolgozását. Elvittem odáig, ahol úgy érzem: elég. Tovább kell lépnem. Sokat tanultam ezzel is. Ebbe szólt bele Feri, az Írországi zenész ismerősöm (kivel egy amatőr zenész oldalon jöttem össze), hogy rossz hangszereket választottam és nagyon terhelt a zene. Legalább háromszor dolgoztam át azóta. És valóban úgy érzem, hogy most jobb. Egyértelműek a motívumok, a dallam, a ritmika. Ha kiveszem a dallamot és mást komponálok hozzá, simán lehet egy saját szerzeményem, mert az eredetihez képest teljesen más a hangzásvilág, a ritmika.

Amint sokszor írtam erről, ezek a feldolgozások nekem az iskolát jelentik, a tanulást. Kikapcsolok azokban a ritka pillanatokban, amikor ezzel foglalkozom.

Elgondoltam, hogy ha Feri nem szól bele jó faragatlanul, és én nem próbálom sértődés nélkül át és átgondolni, plafonálódtam volna azzal a szarral, amire azt hittem mászterpísz. Ez a Rihanna most sokkal jobb, mint az első verzióm. Biztos, hogy ezen is lenne mit javítani, biztos tele van zenei ellentmondással, de most tényleg tovább kell lépnem. Nem más, de a fejemben zúg a tánánánánááá... tánánánánáááá...

Amikor elkezdtem dobolni, szerettem volna egy tanárt. Nem azért, mert hülye vagyok egyedül tanulni, hanem a motiváció miatt. Ha feladnak nekem egy leckét, én azt szégyenből is megtanultam volna. De így... elmarad a motiváció. Minek megtanulni?

Imádok rajzolni, festeni. De minek? A dolognak van csak értelme. Jön a pénz. A pénznek van értelme. A többi mind fos, mellékes, elhanyagolható, értéktelen.

Amikor előjöttem az amateur muevesz közös műhely gondolatával, arra gondoltam, hogy lenne ez egy hely, ahol az ember megkapja a közösségtől az impulzust az alkotásra, egymást inspirálva. De úgy néz ki, ez önmagában nem elég. Kellenek a feneketlen európénzek hozzá. Erre én nem vagyok kapható. Mert akkor ebből megint vallás és politika lesz. Ha pár alkotó nem bír fenntartani egy helyet, akkor semmi értelme. Marad a balfaszkodás a kényelmi zóna körüli ólálkodásával.

A Kolozsvárra küldött karikatúráimról se kép, se hang. Kóla Zéró. Nulla fídbekk. Muskóczi ügyben sem hívtak, hogy mit kellene rajta átalakítani. Talán igaza van pártfogómnak, hogy nem tudják hova tenni... Néha én sem tudom magam hova tenni...

Leckék

A napokban kaptam pár leckét arról, hogy nem volnék annyira okos, mint gondolnám. Bár empirikusan összeszedek ügyesen ezt-azt, innen-onnan és mindenből próbálok valamit eszkabálni, még messze nem jelenti azt, hogy bármiben is jobb vagyok mint más.

Vegyük például az áram dolgot.

Az exkavátor, ásván a csirkés kerítés alapját, kitépte a táp kábelemet a földből. Én megtoldottam, csavaros illesztésekkel, jól leszigeteltem, egy lefolyó csőbe is rejtettem, végeit pur habbal szigeteltem, úgy véltem jó munkát végeztem.

Igenám, de jött a nagy eső, ez alkalommal lemosta a szomszédom tehén pisi levét is, megtelt vele a friss földbe ásott kábelem is. Rövidzárlat.

A cső jó ötlet volt végül is, mert betont öntöttek rá, így kiásván a kerítés két oldalát, a kábelt ki tudtam ráncigálni.

Internetes böngészés, hogy mi a megoldás?

Több is van. Vettem azt, amihez volt anyag vasárnap a Dedemanban. Sorkapocs volt csak készleten és ilyen zsugorcső.

Ezúttal a kerítés alapjától jobbra is meg balra is végeztem egy meghosszabbítás általi kötést, gondolván, hogy ne legyen éppen a pisilében a kötés. Duplán szigeteltem ezzel a zsugorcsővel, hogy véletlenül se érjen víz a kötésekhez.

Nem telt el két nap, újra leesett a fő biztosíték.

Ez a főbiztosíték leesése most már egy hatalmas problémává vált. A csirkésnél van a Transzformátor, és az most elhatárolódott tőlünk kerítés formájában, így két kilométert kell kerüljek és be kell kérezkedjek, hogy hozzáférjek a fő biztosítékomhoz. Voltam az Áram hivatalban, egy új áram vezeték, a fő biztosíték átköltöztetésével hozzám egy vagyonba kerülne. Kb 5000 euróba.

Elmentem egy szaküzletbe, az egyetlenbe a környéken, mutattam a földből kivett toldást, az áramos nyomott egy együtt érző grimaszt, én meg egy tehetetlenes idióta pofát. Elmondta mi a megoldás, préselni kell az illesztést, a csavaros nem jó megoldás a földben és szigetelni kell minden szálat mielőtt az összeset lezárja az ember. Látván borotválatlan kétségbeesett képemet, azt mondta segít. Eljött egy srác egy préselővel és megcsinálta szakszerűen. Dupla zsugorcsőt kérettem utolsónak lezárni.

Utóbbi hibám az volt, hogy a földben nem szoktak sorkapcsot használni, alumínium kábelt nem kötnek vassal, mert a vas ebben az esetben egy fogyasztó és ezért melegszik, egyébként is legalább 3 centi távolság kellett volna legyen két sorkapocs közt, ott ütött át az áram, ahol csak két centi volt, ahol már megvolt a négy centi, nem volt égés. A másik hibám, hogy nem szigeteltem le külön minden szálat.

A szerelő kb 8 centis alumínium csőbe vitte a szálakat és egy préssel összenyomta őket.

Egyelőre lekopogom, két napja nincs baj, de még nem ástam el a kábelt, gondoltam megfigyelem, hogy viselkedik, lesz e rajta fizikális elváltozás?

Ezúttal vettem egy 30 méteres kiegészítő kábelt, hogy csak egy helyen legyen illesztés, ezzel is csökkentsem a baj faktort. Ezt majd az én telkemen el fog kelleni ássam a régi helyébe.

Már már az az érzésem, hogy meg vagyok átkozva ezzel az áram dologgal. Próbálok higgadtan viszonyulni, de nehéz. Azon amin átmentem az áram miatt attól kezdve, hogy ide költöztünk, a trauma jól befészkelte magát belém.

Már már elővettem egy papírt és ceruzát, hogy kezdjek fotovoltaikus rendszerben számolni. De egyelőre olcsóbb akár többször is elutazni a trafóig.

Egy másik leckét a munkámon keresztül kaptam. Valamiért azt hittem, hogy ha én szépnek látom a paszteles kinézetű, matt felületeket, a megrendelőnek is tetszik az. A restaurálásos folyamat valamennyire megszakadt, mert sürgősségre hivatkozva, a megrendelő átvállalta a festést, kisebb javításokat. Mivel nagyon sok munkám gyűlt össze, nem nagyon esett rosszul, hogy átveszi úgy, félig megdolgozva.

Inkább magamon lepődtem meg, hogy magam felé sokkal igényesebb vagyok, mint azt más elvárná. Azon amin én elpiszmogtam volna még egy hetet, a kliensem egy délután lekente. Végül is szép fényes lett, a részletek valóban annyira elvesznek a fény alatt, hogy a piszmogás eszerint csupán egy filozófikus kényeskedéssé vált. Ebben az olvasatban való igaz, hogy az ember hiába veszi el a kliens pénzét, ha az a piszmogás nélkül is megteszi.

Lassan kilépek a szakmából, mert erőm elhagy (tudom én, hogy ez a jelenlegi feldobódás tiszavirág jellegű, az utolsó szusz sóhaja...), elvárná az ember, hogy tanuljak valamit ennyi év után, de most is, mint mindig arra ébredek, hogy a klienseim mindig egy lépéssel előrébb voltak mint én, hiába a sok tapasztalatra gyűjtött munka.

A tökéletlenség bennem való megelevenedése végül is felszabadító jellegű, hogy nem kell nekem világot menteni. Sem szegényeket megetetni. Jézust sem kell védenem úton útfélen. Lehetek egy tökéletlen ember egy tökéletes világban, és talán kényelmesebb, jobb így.

Ezek a leckék mindig arra vezetnek, hogy jó lazulni az egyszerű, átlátható munkákban. Nem kell minden fűrésznyomomat átvilágítsa a művészetre utaló fény. Mármint hogy Hamvas se maradjon ki paranormális asztaloskodásomból.

30-40 éves iskolapadokból újrahasznosított,
ragasztott bükkfa lapok.

Minden porcikájáért többször hajolni, térdelni...
mint mondottam: ez már nem az alkotás, munka élvezete,
ez már szenvedés...és kín.

Lefestve.

Végleges előtti állapot. Így se volt jó.