Noha
napközben sokat jár az eszem a regényemen, gondolatban írom a
fejezeteket, nincs energiám leülni és megírni azokat.
Járnak
a ritmusképletek fejemben, miközben spekulálom az angyalos ágy
fiókos szerkezetét, viszont érzem, hogy hangszerfóbiám van.
Az
utóbbi hetek agyonhajszolásának eredménye, hogy újból nő a
cukrom. 8-9 (160) körül van reggel és a mozgás sem igen viszi már
le. A mozgás átállt a sötét oldalra.
Szombaton
saláta levest, krumpligulyást főztünk. Három, négy napig kitart
egy ilyen főzet, de hétfőn nekem már szétkuruttyolt a gyomrom és
folyton éhes voltam. Ilyenkor két vékony szelet saját kenyerem és
két ujjnyi szalonna kielégít. A száraz ételtől jól lakok és
van energiám. A levesektől nem. A hús erőt ad. A zöldség nem.
Attól csak rosszul leszek. Ezt már többször megtapasztaltam.
Kenyér,
szalonna, házi sajt mellé jól jön az uborka, hagyma, paradicsom.
Kevéssel megelégszem. És éltet. A túlzott zöldség, híg
tejterméktől felborul a gyomrom, izzadok és gyengülök.
A
szalonnát egy ideje a szalámifélék helyett használom. Legújabban
kacsintok a disznó zsírra. Nem hiszem, hogy ártalmasabb lenne a
mindenféle egyéb ipari kencénél. Viszont két szelet zsíroskenyér
erőt ad.
Szerintem,
a szalonna, zsír és 80%-ban teljes kiőrlésű lisztes, magam
sütötte kenyerem nem tartalmaz annyi káros elemet, mint a bár
langyos, de kémiával tele ipari kajatermék. Az ember ha csak félig
elolvassa mi van ezekben a kajákban, elmegy tőle az étvágya. És
nemcsak, de nem laktatnak. Sőt, csak etetik magukat. És nem olcsók.
Egy
jókora paprikás szalonna (piacról veszem egy környékbeli
feldolgozó készíti) árából egy akkora szar szalámit veszek,
amit a fiammal két evéssel elpucolunk. És nem érezzük, hogy
ettünk. A paprikás szalonnából többször eszünk és jól
lakunk.
Ha
ezt mérlegre teszem, nem tudom kiszámolni, de az az érzésem, hogy
jobban járunk koleszterinileg.
A
cukrom szintjét, mint megfigyeltem, csak részben befolyásolja az,
hogy mi megy be a számba. Volt, hogy egy kliensem otthon megkínált
finom sütivel, több napon át, ettem belőle és nem ment fel a
cukrom tőle. Máskor, szerzetes kaján élve meg felugrott a cukrom.
Amit viszont egyértelműen ki tudtam magamon mutatni, hogy a
fáradság, a stressz a legnagyobb okozója a cukor szint
emelkedésének.
Ha
képletesen akarok fogalmazni, akkor Jézusnak igaza van, nem az
számít ami bemegy a szájba, hanem ami kimegy. Lehet, hogy
célszerűbb lenne néha az élet jobb oldalát választani, idézvén
újból ebből a Jézusból. Több szellemi-lelki dologgal
foglalkozván.
Hetek
óta sorozatokkal narkózom magam, de lehet, hogy valójában egy
szellemi-lelki hídon megyek át és csak csodálom az mélyeket. A
killer alapú, agresszív sorozatokat nem szeretem. Keresvén a netes
csatornákon, csupa ilyen killer alapú sorozatfilmet találok, de
attól undorodom. Néha visszatérek Kolumbóhóz. Hiányzanak a
szellemes, eredeti személyiségek.
A
Mentalistán is átvergődtem magam, az elején nagyon nehezen ment.
De egybevéve mindent, és kiszűrve csupán azt ami engem érdekel,
van Patricknak pár nagyon jó meglátása, jó lenne azokat pár
igeversbe megörökíteni.
Csak
oda kanyarodik a film, hogy jó lenne kettesben, szerényen, messze a
sok gyilkosságtól, zajtól, de a csajnak kevés a „csak ketten”,
így Patrick tovább követi az FBI-nál.
Tulajdonképpen
a civilizált, modern ember rákja ez, hogy unatkoznak együtt. És
újból az önfeláldozás a szeretetért.
Nehéz
így élvezni az életet.
32-33
éve nem látott barátom látogatott meg kisebb lányával.
Magyarországról jött motor biciklivel. A hasunkon kívül nem
változtunk semmit. Ő ugyanolyan beképzelt, önimádó, én meg a
notórius szenvedő. Jót beszéltünk. Elmentünk a hunyadi várba,
aztán a dévai várba. Ugyancsak fújt, nyögött ő is, habár
úgymond tartja magát sportolással, ezzel-azzal.
Féltem
a felvonótól szédülni fogok, 3-4 méternél magasabbra nem merek
mászni. Fura módon, ereszkedéskor nem szédültem, pedig végig
lefele néztem. Valószínű összefügg a biztonság érzéssel.
Létrán félek.
Megbeszéltük,
hogy a mi időnkben, a szegénységtől összetartottunk. A mai
generáció nem tudja mi a szegénység és nincs miért
összetartsanak. Lehet van valami benne, de emlékezetem kihagy, így
a szegénységre pontosan emlékszem, viszont a fene nagy
összetartásra nem.
A
fiatalok úgy hallgatták amint áradoztunk a mi időnk meghitt
szegénységéről, mint amikor mi is hallgattuk volt a háborút
megélt öregek szörnyülködéseit. Nem tudják felfogni miben
éltünk, mint ahogy mi sem tudjuk felfogni, milyen lehetett a
háború.
Most
minden arra bátorít, sőt, szólít fel, hogy messze menni
otthonról, mert otthon minden szar. Az én időmben is mindig arról
álmodoztak, hogy kimenni Kanadába, meg ilyenek.
Én
nem mentem, mert nem volt buszpénzem a munkába menni, nemhogy
Kanadába. Meg ott voltak a szüleim, akiken segíteni kellett. Ha
elmentünk volna mi gyerekek, tíz évvel korábban pusztultak volna
el.
Nem
sok, csak egy pajta, amit belakhattam volna, de nem volt.
Nem
mindenben értettünk egyet apámmal, de nem mind mentünk.
Ma
erre azt mondja a modern kor, hogy beidegződött, eltanult
programokban éltünk és ez él még bennünk ma is. És akkor jön
a dekonektálódás, az eltávolodás, a szakítás, illetve a
deklansálás, az új indítása, robbanása. Le a régi, káros
mintákkal, és hajrá az új világba, ami hozza az Új Ego
kiteljesedett nemtommijét. Ugyanez ez a duma, mint amikor az
Óemberből lesz az Újember a Jézus a Krisztusban. Azaz szektásodás
minden téren. Viszont alapjában senki és semmi nem változik.
És
mégis, kicsit eltérve a minden napos nyűgölődéstől, bár lehet
a szakemberek véleménye, hogy mitől szól jól egy hangrendszer,
egy hangkeverés, hogy milyen frekvenciaágyban helyezkedik el a
zene, nekem mégis a direkt mód jön be.
A
hangmesterek azzal a képpel élnek, ahol van egy rendezetlen női
arc, amire azt mondja, hogy ez a puszta felvétel. Aztán egy kicsit
ápolva, megfésülve, hogy az a keverés, rátéve szín, zengetés,
és a fotosoppolt, kisminkelt, kipúderolt, sima, rózsaszín és üde
arc az a végleges zene, az úgynevezett maszter.
Lehet,
meg próbálom elfogadni, de nekem a maszterolt végtermék nem
mindig tetszik. Sem zenében, sem nőben.
Bár
úgy tűnik, hogy a maszterolt zene szélesebb vásznú, néha nekem
az az érzésem, hogy olyan mint egy giccses, túlzott, idealisztikus
természet festmény, egy vásári kép szépen berámázva.
De
valószínű ez az én ízlésficamom, mint az már sokszor
megbotránkoztatott sokakat.
A
Harman/Kardon hifi erősítőmnek van egy olyan lehetősége, hogy
két rendbéli hangszórót lehet rá kapcsolni és azokat váltani
lehet, így az író asztalomra tettem két iciri-piciri hangládát,
ami a csúfos 3D stúdiós projektemből maradtak meg, bennük egy
egy autós hangszóróval, ilyen 16 centi átmérőjűek, és középen
rájuk van szerelve egy kis közép, illetve csipogó hangszóró.
Arra gondoltam, hogy mikor írok, vagy tervezek valamit, legyen egy
kis sztereó képes hangrendszerem. Így is megfigyelném, mások
hogy kevernek.
Egészen
szépen szólnak, kis hangerővel is nagyon tiszták.
Végre
befejeztem a Rihannás szám feldolgozását. Elvittem odáig, ahol
úgy érzem: elég. Tovább kell lépnem. Sokat tanultam ezzel is.
Ebbe szólt bele Feri, az Írországi zenész ismerősöm (kivel egy
amatőr zenész oldalon jöttem össze), hogy rossz hangszereket
választottam és nagyon terhelt a zene. Legalább háromszor
dolgoztam át azóta. És valóban úgy érzem, hogy most jobb.
Egyértelműek a motívumok, a dallam, a ritmika. Ha kiveszem a
dallamot és mást komponálok hozzá, simán lehet egy saját
szerzeményem, mert az eredetihez képest teljesen más a
hangzásvilág, a ritmika.
Amint
sokszor írtam erről, ezek a feldolgozások nekem az iskolát
jelentik, a tanulást. Kikapcsolok azokban a ritka pillanatokban,
amikor ezzel foglalkozom.
Elgondoltam,
hogy ha Feri nem szól bele jó faragatlanul, és én nem próbálom
sértődés nélkül át és átgondolni, plafonálódtam volna azzal
a szarral, amire azt hittem mászterpísz. Ez a Rihanna most sokkal
jobb, mint az első verzióm. Biztos, hogy ezen is lenne mit
javítani, biztos tele van zenei ellentmondással, de most tényleg
tovább kell lépnem. Nem más, de a fejemben zúg a tánánánánááá...
tánánánánáááá...
Amikor
elkezdtem dobolni, szerettem volna egy tanárt. Nem azért, mert
hülye vagyok egyedül tanulni, hanem a motiváció miatt. Ha
feladnak nekem egy leckét, én azt szégyenből is megtanultam
volna. De így... elmarad a motiváció. Minek megtanulni?
Imádok
rajzolni, festeni. De minek? A dolognak van csak értelme. Jön a
pénz. A pénznek van értelme. A többi mind fos, mellékes,
elhanyagolható, értéktelen.
Amikor
előjöttem az amateur muevesz közös műhely gondolatával, arra
gondoltam, hogy lenne ez egy hely, ahol az ember megkapja a
közösségtől az impulzust az alkotásra, egymást inspirálva. De
úgy néz ki, ez önmagában nem elég. Kellenek a feneketlen
európénzek hozzá. Erre én nem vagyok kapható. Mert akkor ebből
megint vallás és politika lesz. Ha pár alkotó nem bír fenntartani
egy helyet, akkor semmi értelme. Marad a balfaszkodás a kényelmi
zóna körüli ólálkodásával.
A
Kolozsvárra küldött karikatúráimról se kép, se hang. Kóla
Zéró. Nulla fídbekk. Muskóczi ügyben sem hívtak, hogy mit
kellene rajta átalakítani. Talán igaza van pártfogómnak, hogy
nem tudják hova tenni... Néha én sem tudom magam hova tenni...
Pacat ca nu se pune pret pe oameni. Si eu sunt framantat de o multime de ganduri si ma simt inutil. Nu pot pleca din tara dar, se pare ca asta e singura solutie.
VálaszTörlésNumai bine!
Multumesc!
TörlésA zsír meg a szalonna teljesen OK! Ha ráturbózol, keresd a természetesen tartottat, ne a ketreceset.És persze kövesd a test jelzéseit, ne parázz azon, ha mást jelez, mint az egyetemesen követendő. Az egész ott kezdődik, hogy megismered és elfogadod magadat. Nem akarok okostojás lenni: én is keresgélem magamat.
VálaszTörlésA tejtermékek glikémiás indexe a legmagasabb, az árt a legjobban. Minimalizálni kell. A szalonna szerintem is a legjobb döntés.
VálaszTörlésIgaz, de állítólag ez sem mindenkinek ártalmas. ezért érdemes megfigyelni saját magunkat. A szervezet nem csap be csak nem tudjuk helyén értékelni a reakcióit, annyi a zümmögés a világunkban.
TörlésNehéz kibogoznom melyik kaja mit csinál bennem, mert a fáradás teljesen fejre állítja a szervezetemet. A lelki, szellemi állapotom is változtatja a mindenemet.
TörlésOlyan ez, mint a legendákban: egy adott évben, egy adott napon, órában, percben mikor odakerül a nap, kinyílik az ajtó és megviláglik a nemtommi.
Rájöttem, hogy hiába mérem itt hisztisen a cukrom és veszem a drága tesztcsíkokat, mert egyszerre több dolog befolyásolja az inzulin termelésemet.
Lemondtam nagyjából a cukros és lisztes dolgokról, de még le kellene mondanom az erőlködésről, az idegeskedésről. És hiába üvölt rám bárki, hogy ne idegeskedjek, ne erőlködjek, mert az elvárások azért megmaradnak: be kell fejezni, ki kell fizetni...
Az én esetemben a szemléletváltás nem úgy vihető végbe, hogy fogom magam és beállok yogázni... meg hagyok csapot-papot és elmegyek szerzetesnek...
Na de attól keresem a megoldásokat... Már nem is annyira az étkezésben, hanem ami a mozgásomat illeti. Abban is diétáznom kellene....