Ilyen se tél, se nyár, hűvös kora
reggelen gondolom kitervelem a könyves sarkot és a konyhát. Most
ezek következnek. Egyik sem kis munka, elég bonyolultak. Főleg a
könyves sarok, mert annak ilyen régi bútorstílust kell követnie.
A konyhát hegyekbe a mokányok vidékére viszem, egy orvos házaspár
rönk házába. Jó lenne még hóhullás előtt felvinni oda. Habár,
ahogy mondták az utóbbi nyolc évben egyszer volt hó. Arra
emlékszem, mert akkor vittem ugyancsak abba a fertájba valami
ajtókat. Kamatba.
Enyhén fázok, gondolom begyújtok a
kandallóba, mert sehogy sem indul a kedvem a tervezéshez. Ropog az
égés, árad a meleg, megittam a kávémat, még mindig nincs kedvem
tervezni. A fene essen belé. Könnyebb venni a fát, nyesni,
gyalulni, ragasztani, és menet közben tervezni, mint itt
gubbasztani és firkálgatni. De kell előbb lássák, hogy fog
kinézni.
Nekem most beszélgetni való kedvem lenne
inkább. Nem szalámi árakról, sem a Norvég órabérekről, hanem
inkább az új kurzusról beszélgetnék valakivel.
Bohumil Hrabal “A túlságosan csendes
magányban” nagyon szépen leírja egyik kurzus végét, és egy
másik kezdetét. A könyvek bedarálásán keresztül bemutatja egy
civilizáció végét, elpusztítását, és egy új világnak a
kezdetét. Csodálatos írás. Beszélgetnék erről valakivel, de
nincs kivel.
Közben rájöttem, hogy a blogolás
tulajdonképpen egy beszélgetés magammal. Mint amikor egy gyerek
egy képzeletbeli baráttal beszélget. Így félretoltam a készülő
rajzokat, és megbeszélem magammal az új kurzus buktatóját.
Mert az nagyon szép és felemelő, hogy
egy targoncára állva egy esti félhomályban elszónokoljuk, hogy
meg kell írni az új kurzust. Igen, de mi legyen abban a kurzusban?
Én mindig azt látom ezeknél a kurzus
fogalmazóknál, hogy mind nagyon szépen fogalmaznak és beszélnek,
de sosem hoznak konkrétumokat. Mert ezek mind elméleti kurzusok.
A jelen kurzus, ami történik a mi
úgymond nyugati civilizációnkban, az a túltermelés okozta
fogyasztás fokozása. Azon a címen, hogy olcsón, többet
fogyaszthassunk, a piacgazdaság létrehozza az olcsóbban
előállított termékeket. Hogy ebben a folyamatban ki a geci zsidó,
buzi meg ki az elnyomott, makulátlan szenvedő, az a megosztó,
gyűlöletkeltő szítás, amire Puzsér mondja, hogy az ötszáz
éves polgárháború. Ezt a polgárháborút azért folytatják
velünk, hogy sose a lényegre tapintsunk, hanem a belső harcra
koncentráljunk.
Ezekben az elméleti kurzusokban a pénz
sosem szerepel fő mozgató rugóként. A polgárháborút szító
politikusok pénzért csinálják, de a barikádon harcolóknak a
pénz tabu kérdés. Mint a vallásos egyházakban, a pénz bűn,
éppen ezért tegyék le a kijáratnál a perselybe, szabaduljanak
meg a gonosz kísértéstől.
Az én kurzusom alap tézise, ahogy már
többször elmondtam, az a saját gazdaságunk. Egy jó gazdasági
tervet kell kigondolni.
Az elméleti emberek ezen mindig
mosolyognak, hogy tévedek, mert előbb a lelket kell renbde rakni,
aztán a pajtát. Nos, a lélek romokban heverhet egy rendezetlen
pajta mellett. Az elvándorlás alap tézise, hogy a pajtának nincs
rendeltetése, nem több mint egy szánalmas falumúzeumi tárgy,
amit soha senki nem látogat meg. Nem éri meg benne sem tehenet, sem
semmit se tartani. Műhelyt sem érdemes berendezni egy pajtába.
Bármiféle új kurzus szeretne
megszületni, amely felszámolja az ötszáz éves polgárháborút,
hogy egy egészséges, értelmes életre vezessen, ezeknek a
pajtáknak, földeknek kell kitalálni a jövőjét.
Amint le s fel furikáztam autómmal a
Bélisre vezető szerpentines úton, körülbelül tucatnyi asztalkán
helyi termékeket árultak. Főleg pityóka, hagyma s üvegekben
valami, nem tudom mit. Integettek az öreg nénik s bácsik, hogy
álljak meg s vegyek tőlük. Szakadt meg a szívem, de ha lehet,
ritkán eszem krumplit s hagymát. Ritkán, mikor pityókát veszek s
hagymát, szoktam nézegetni a kínálatot: portugál krumpli,
spanyol krumpli. Bukarestben csomagolt krumplira azt írták, hogy
román krumpli, de kétlem. És az útszélen integetnek az öreg
nénik és bácsik, hogy álljak meg és vegyek tőlük krumplit s
hagymát.
Tessék, a kurzus egyik altétele, hogy
egy duba járja össze ezeket a vidékeket és vásárolják fel a
krumplikat s hagymákat s hagyják a portugál, spanyol, illetve
Bukarestben csomagolt kétes eredetű román krumplikat.
A kurzus második altétele, hogy
csináljunk saját üzletházakat.
És ha többen leülünk beszélni erről,
sokmindent ki tudunk találni, ami csak a miénk és hasznunkra
válna. És meglepődnénk, hogy mennyire egyszerű és semmiből ki
lehet hozni.
Senkifia ne áltassa magát az úgynevezett
sikeres, példamutató vállalkozás mintákkal, ahol européer
szinten fut a termelés. Egyetlen vállalkozással nem találkoztam
az utóbbi 30 évben, mióta magam is vállalkozom, amely kizárólag
a piacról él, mint jómagam. Megfigyeltem, hogy azok és csakis
azok a vállalkozások növik ki magukat, akik a polgárháborús
szférában muníciókat gyártanak, olyan értelemben, hogy felfújt
árakkal dolgoznak, korrupciós vonalakon, támogatásos
pénzrendszerekkel. Például sikeres asztalos műhely, ötszörös
áron csinál “haveri” áron műemlék épületre ablakot.
Egyházi és politikai vonalon sikeresnek lenni, egyértelműen
olyan, mintha háborúban fegyvert gyártanál, melyet majd a
nemzeted ellen sütteted el aztán a sok megvezetett balekkel. És
majd állami támogatású koporsókat készítesz, mintha Angliába
csinálnál luxus koporsót mahagóniból, rózsagyökér
intarziával.
Szóval ez a helyzet. A jelen kurzus
embertelen és cinikus. Ebben a kurzusban embernek maradni egyenesen
őrület! Szánalmas és nevetséges! Nem kívánom a fiamnak sem!
De hát ezt ugye én is úgy integetem
itt, nagy szánalmasságomban, mint az öreg nénik és bácsik akik
krumplit és hagymát, szépen bezsákolva, ilyen plászás (gyéren
szőtt szatyor jellegű) zsákocskákban próbálnak az útszélen
eladni: tessenek új kurzust venni, plásza ingyenesen jár hozzá!
Ha szólnék ennek a Puzsérnak, hogy ezt
is tegye be oda kurzusba, az “Apu”-ban (Apu azért iszik, mert te
sírsz kocsmai előadásain) kinevetne és kigúnyolna. Mert ezeknek
a nagy, világot rengető kurzusoknak nem céljuk a megoldás. Ezeket
nem lehet elsütni targoncákról. Senki nem éljenezné, hogy
“Megcsináltuk!!” Mert ez tényleg csinálás lenne.
Viszont az Audi, a Mercédesz, a nemtommi
közben rabszolgáltat minket és egyetlen hosszútávú reményünk,
hogy ha egyik gyarmatosító elmegy, nem hagynak cserben és jön
majd más.
És úgy járunk aztán menet közben
(mert a végét senki nem tudja előre látni, főleg pozitívan
nem), mint az a balfasz földműves, aki minap itt traktorral
begyűjtötte a kukoricáját, a hozzákötött aggregátor meg is
hámozta azt és a szárat kiszecskázta a földre, majd
meggyújtotta. És ahogy végig futott a tűz, belekapott a hanyagul
ott hagyott bozótba, azon keresztül meg egy fabódéba kapott, mely
majdnem leégett. Szerencsére még időben eloltották, mert ha nem
leégett volna ott minden.
Tehát a kórét már nem adják állatnak,
inkább meggyújtják, a kukoricát nem kézzel szedik, mert nem éri
meg, meg nincs aki leszedje, sőt már majdnem a kukoricát sem
érdemes termeszteni. Már rég génmódosított magokat és
gyomirtót használnak. Ilyen, hogy kapa, már egy nemlétező
fogalom. El sem lehetne képzelni, mire jó. Emiatt a földnek sincs
értéke. Senki nem vesz földet. Se csarnokot, se semmit. Mindenki
megy oda, ahol a gazdasági gyarmatosítók valamicskével többet
ígérnek.
S akkor most egy kicsit haragszok magamra,
hogy erre időt szántam, ahelyett, hogy megterveztem volna azokat a
bútorokat, melyből pénzt csinálhatnék. Mert noha magammal itt
jól elbeszélgettem, megoldásra nem jutottam s csak arra tudok
gondolni, hogy én is az az öreg néni és bácsi vagyok, aki
szánalmasan integet tiszta hiába, mert az arra járó geci öreg a
Fordjával sem akar pityókát és hagymát se venni.
Küldtem egy levelet arról, hogy a média megölte a párbeszéd lehetőségét. Talán így egy mondatban világosabb, mint a hosszú levélben.
VálaszTörlésOlvastam, rövidesen reagálok...
Törlés