Szóval,
sose búsuljon senki, hogy minden szakma elszaródott.
Én
már túltettem magam azon, hogy az asztalosság is a piros lámpás
szakmák közé soroltatik lassan. Néha már cinikusan fogom fel,
enyhe kárörvendéssel.
Az
üzletházas vásárlói kultúra, az Ikeás rencszer engem is
változtatásra, posztmodern paradigmaváltásra kényszerített.
Az
asztalosság lelke a csapolás. Minden valamire való asztalos
általában amit lehetett, csapolt. Ez valahogy olyan, mint a zenében
a hangszer és a szintetizátor.
A
gazdaság elvű piac rájátszott arra, hogy a csapolások
eltűnjenek.
Lassan
azon veszem észre magam, hogy már semmit sem csapolok.
Talán
nem véletlen, hogy pontosan a nyílás zárókkal hagytam fel
elsőre, mert azokat csapolás nélkül nem lehet összefogni. A
modern technológia már nem munkában, folyamatokban gondolkodik,
hanem mint a szalámi töltés: kilóban. Rá van tüntetve, hogy
mely szalámi mennyi kilóra. Az ember ezt nézi először, aztán a
minőséget.
Így
az ajtókkal is, inkább a technológiát igazították a kilóhoz.
Az
exkluzív bútorokat is olyan szépen átviszik a technológiás
boszorkánykonyhán, hogy az ember észre sem veszi a turpisságot.
Sokszor már még csavart sem használnak, hanem ezeket az MDF-eket
ragasszák és festik olyan trükkösen, hogy antik kinézetűvé
varázsolják. Bizony, szedtem szét olyan olasz bútort átalakítás
végett, mely még engem is megviccelt, azt hittem fából van, de
fenéket! Még a római oszlop faragása is szar mdfből (valami
ocsmány préselt szar) volt, de baszottul fényesre lakkozva.
Úgyhogy
a csavarozásos módszer is lassan vintázs lesz.
Hogy
őszinte legyek, néha egészen jó megoldásokat lehet kiokumlálni
velük.
Szerkezetileg
sosem spóroltam a munkáimban. Ami kell egy masszív valamihez, azt
megadom neki. Amit változtattam, az az illesztési módok. Mióta
csavarban gondolkodok, a szerkezetek is megváltoztak.
A
titka annak, hogy még akad munkája a posztmodern asztalosnak is
(már aki kitartott eddig), az az, hogy nem mindig lehet fix méretre
találni bútort.
Az
alábbi képeken keletkező bútorok, egy intézményi ebédlőben
fognak szolgálni, tányérokat akarnak tárolni bennük. Pont ez a
konformáció nem volt sehol üzletben.
Az
már az én kivitelezési ráadásom volt, hogy a préselt lemez
szerkezetre fa külsőt szereltem. Nem ingyen, viszont kiló áron.
Ezt úgy lehet elérni, ha a fa árára keveset számol rá
munkadíjat az ember, viszont a törődést is minimalizálni kell.
Az
első, hogy eleve gyalult fát veszek. Hiába drágább köbmétere a
gyalulatlan fánál, a megmunkálás nem hozza ki a különbözetet.
Ha én gyalulom, drágább lesz. A gyárilag gyalult fának,
legalábbis amit itt kapni lehet, mindnek van valami hibája. Ne
legyünk naivak, az osztrák kiviszi a krémet, ami selejtes, az
bekerül a belső használatba. Így is a vásárolt anyag harmada
használhatatlan.
Viszont
trükközve, beforgatva, kiforgatva, ezt a veszteséget szűkíteni
tudom.
Préselt
lemezes kombinációval el tudom érni, hogy a végső ár nem
rugaszkodik el nagyon a piaci valóságoktól. És mégsem csupán
egy préselt lemez, hanem fa kinézetű bútor lesz belőle.
Szóval,
ne félj semmit, az angyalos ágy kombinációja is facsavaros, de
olyan sunyin gondoltam ki, hogy nem látszik egy fia csavar sem.
Úgyhogy,
manapság nem igen vannak legendás asztalos fogások a kisiparban,
magán manufaktúrákban. Talán a hobby szektorban. Vagy ott, ahol
meg tudják kérni az árát.
Én
nem az a kategória vagyok, ahol megkérhetem az árát. Amint
mondottam, én embereket szolgálok ki, legtöbbjükhöz fűződik
valamilyen függőségi reláció, barátság (ha nem is divat most
ezeket így megnevezni). Amikor megkeresnek, nem azt nézem mekkorát
kaszálhatok, hanem hogy miként hozzam ki olcsóbban és jobban,
lehetőleg nekem is csurranjon valami.
Ezt
nekem sokszor felhányták, hogy semmiféle marketing, menedzsment
érzékem sincs, eleve túlélőként állok hozzá.
Ez
igaz. Viszont azt a fajta hozzáállást nem tudom művelni, hogy
kinek a seggébe és milyen mélyen nyaljak be, és hogy verhetem át,
hogy minél többet tudjak kérni, aztán azon veszekedjek vele, hogy
miért lett mégis gagyi a végtermék. Sokan azt is művelik, hogy
miután átadják a rendeléseket, rákérnek jócskán előre nem
látott kiadások címén. Ezt sosem műveltem, ha valóban is
ráfáztam. Inkább rádolgoztam, semmint a számból segget
csináljak. Ahogy mondja a Doom: „Your face, your ass, what's the
difference”?
S
akkor hagyok itt pár képet a muzsibácsi didgaiból.
A préselt lemez is tud strapabíró lenni és könnyen tisztítható. A lábak is 80 mm-es eurocsavarokkal vannak megfogva. |
Tiszta csavar minden. A szerkezet úgynevezett eurocsavarokkal van összefogva, direkt a préselt lemezekre találták ki. |
A fa felületet is csavarozom, aztán gittelem. Van egy eszméletlen jó, folyékony fának nevezett gitt, magyar gyártmány, Boróka a neve. |
Így néz ki a végtermék. Letisztított ruszticizmus. Piacorientált cinikus rusztika. |
Régi, kidobott fogantyúk újra fényezése tökéletesen illik a bútorhoz. |
Segítség híján a szekérrel egészen be tudok nyúlni az autóba. Ott csak ráhúzom. |
Szalonképes szállítás. |
Tisztára, mint nálunk:)) S a gondolatiság is nap mint nap ugyanez, a technológiai morfondírt is beleértve, muzsibácsi:))
VálaszTörlésAz asztalosságban éppen a szerkezeteket szerettem, ahogy csapolásokkal összeáll valami. Ma meg anyagokat csavarozok össze.
TörlésMindig áradoznak ezek a régi bútor imádók, hogy bezzeg régen...
Bezzeg régen nem tudom, hogy volt, de valaki kifizette az asztalosnak azokat a szép bútorokat. Nem hiszem, hogy annyira olcsók voltak mint a mai préselt lemezek.
Mert előbb-utóbb arról szól a dolog, hogy meg is érje a készítőnek is, nem lehet örökké a túlélés határán evickélni.
Mert ugye, ezen a címen fogja magát mindenki és megy világgá, mert odaát pár centtel nagyobb az órabér.
Szerintem korrekt, ha az asztalos is szeretne egy normálisabb munkabért magának.
De ezzel a restaurálással is hogy van... megveszi az ember a régi bútorszettet 1500ért, az asztalos nekiesik, dolgozik mint az állat rajta egy hónapot, és a végén még ő szégyell érte 2000-et kérni (amiből műhely költségeket is kell fizetnie), a kliens nyekereg (de ha nem is nyíltan, de a levegőben ott van, amikor arról regél, hogy mások is milyen csillagászati árakat kérnek)... S akkor látja az asztalos, hogy a kapus hazavisz havonta 1800-at, nem csinál semmit, és ez tiszta pénz, emellé jár a biztosítás, nyugdíj s szabadság.
De ugye az egésznek van egy ilyen imázsa, hogy na az asztalos restaurál, mostasztánasztán degeszre szedi magát. Szedi egy frászt.
S akkor megváltás hamar összecsavarozni pár anyagot, ha nem más, már az anyag révén összejön egy normálisabb manopera.
Mert ha az anyag 800, az ember ha rálicitál még 700-at, nem tűnik botrányosnak.
Mindenki azt mondja nagy erkölcsösen, hogy az emberség számít, nem a piac, de utóvégre mindenki piacosan viselkedik.
Úgyhogy nem tudom, hol lesz az asztalos nyugalma...