Tulajdonképpen
nem tudtam mibe nyúlok bele, mikor letöltöttem Bach „Toccata és
Fugue in Dm” művét midi szerelésben. A kíváncsiság hajtott.
Aztán magával rántott részről részre.
Eleinte
gondoltam csipegetek belőle, kóstolgatom, lám milyen Bachot
keverni?
Aztán
a hangjegyek mint malacka elszórt morzsái az úton elcsaltak az út
végéig. Én meg szépen össze szedegettem őket és majszoltam.
Néhány
helyen kicsit átírtam. Fejezetekre osztottam. Egy sajátos,
megmagyarázhatatlan algoritmus (sűrű dilettantizmusban ágyazva)
szerint alakítottam ki a fejezeteket, amiket hangzás világokban
fejeztem ki. Az elgondolás az volt, hogy nekem így tetszik.
A
fejezetek hangzás világa azért nem kimondottan a véletlen műve
volt. Több -féle virtuális hangszert alkalmaztam, amíg
megtaláltam a számomra tetsző hangzást. Azért legtöbbször a
midi szerkezeten alakítottam. Hangsúlyt, expresszivitást,
lecsengést alakítottam. Néhol hangjegyeket is variáltam, láttam
a nagyok is ha átírták gitárra, zongorára, tangóharmonikára,
adtak maguknak egy kis változtatási szabadságot.
Nagyszerű
alkalom volt számomra gyakorolni a hangkeverést ebbe az irányba. A
klasszikus irányba. Mert azt amit ma elektronikus zenének hívnak,
az nekem nem jön be. Filozófálni a kick hangsúlyán és
kompresszorokkal gyakorlatilag elszarni a hangot, ahhoz nekem nincs
étvágyam.
A
virtuális stúdió egy hatalmas lehetőség a magamfajta
műkedvelőnek bele látni a művekbe. Mondtam Ildikónak, hogy
hasonlattal tudjak élni, olyan ez a midizés a zenében, mintha
volna egy olyan program, ami elemeire szed egy Rembrandt festményt
és azt vissza bontva a rajzig, a színekig, meg lehet vizsgálni
hogy volt kigondolva és felépítve.
A
virtuális stúdióban a midi nyelvezet olyan mint egy megelevenedő
kotta. Gyakorlatilag az is. Aztán kibontva ez a midi a stúdióban,
onnan kezdve alakítani lehet minden porcikáját.
Hogy
most ez bűn, vagy sem, nem tudom. Mennyire teszi értéktelenné a
zenét, a műveket, azt sem tudom. Az biztos, hogy a technológia nem
zárja ki az emberi tényezőt, attól még hatalmas a Bachot kedvelő
társadalma és a mai napig mindenki meghajol a klasszikusok előtt,
ehhez kétség nem fér. A vége érhetetlen klasszikus feldolgozások
amik fel vannak töltve akár a magamfajta amateuroktól és
profiktól, egyértelműen bizonyítja, hogy a klasszikus él. Hogy
nincs az első tíz jutubos preferencián, az nem mond semmit. A
politikai korrektségen túl látni kell azt, hogy sajnos a
kereskedelmi világfelfogás nem engedi ezt a fajta kultúrát az
emberekhez jutni, legtöbb embernek fogalma sincs, hogy van ilyen.
Az
én példám is bizonyítja ezt, hogy noha sokszor hallottam már ezt
a Bach művet, élőben is Kolozsváron a Farkas utcai templomban
illetve a Szent Mihály templomban, amíg nem kezdtem el én elemeire
bontani a darabot, csupán összebogozódó klaviatúrát láttam
magam előtt és összemosódó hangokat, mely ismeretlenségében is
felemelt. Most, hogy beleszagoltam, még jobban tetszik és még
mélyebben meghajolok.
Nincs
az az elvárásom a keverésemmel szemben, hogy alkotás lenne,
inkább egy hallószempont. Én így is jónak hallom. Sőt, ahogy
fejezetekre osztottam, sokkal átláthatóbb számomra. Fene tudja
miért kell nekem mindent átláthatóra transzponálni?
Sokáig
azzal „vádoltam” magam, hogy keveréseim a modern követelésekkel
szemben túlságosan puritán. Szeretném, ha a részletek válnának
világossá az egység kárára. Arra kényszerítem a hallgatót,
hogy oda figyeljen. Az összhang nem lüktet (kompresszorok hiányában
hogy is tenné?), hanem csak folyik unalmasan mint egy hegyi patak.
Ez a stílus tudatos, nem csak így sikerült. Mert próbáltam én
ugrasztani is a végleges anyagot, de kifejezetten nem tetszik. Már
messze nem az amit ki akarok fejezni.
Puritán
keverési stílusom helyessége vissza igazolt a Doc Martin filmzene
hanganyagából. A youtuben megtalálható a film teljes zenéje,
közel egy órás kivitelben, nekem élmény volt meghallgatni,
biztos, hogy nekem mixes iskolának számít a filmzene minősége.
Technikai
és program ismereti szinten is még többet megértettem ezen a
Bachon dolgozva, alkalmam volt jobban elmélyülni a Cubase Halion
szintetizátorába, felfedeztem, hogy minden alaphangot alakítani
lehet, az utólagos effektek alakítása is sokkal élethűbb a
szintetizátoron belül kigondolni és alakítani. Rengeteg új
dolgok várnak még ott rám, ha arra gondolok, hogy az egyes
hangszerek tulajdonságait variálhatom a végtelenségig. Az ember
nem is gondolná, hogy mit lehet annyit variálni a hangokon?
Valahogy úgy, mint a színekkel. Végtelen a paletta. És csak a
fantázia szabhat határt neki.
Tény,
hogy amióta dolgozom a Bachon, kb egy hónapja, a fejemben egész
nap futamok cikáznak, és ezt tetézem azzal, hogy újra és újra
meghallgatom a keverésemet, párhuzamosan más stílusú
feldolgozásokkal és nem tudok betelni vele.
Olyan
ez, mint az életben, hogy ha újra kezdhetném, más utat
választanék e ma? Más hangokat tennék egy egy részhez? Hát nem!
Ugyanazt tenném és ugyanazt a hangot választanám.
Volt,
hogy exploráltam más hangzás lehetőségeket is, csupán a „más
nézőpont” miatt, de több tucat megszólalás után is ezeknél a
hangoknál maradtam, tértem vissza. Hogy elérjem a hangzást ami a
fejemben megszületett felvittem egy oktávval, vagy levittem egy
oktávval a futamokat.
Az
életben sem volt éppen annyi választás. Mindig, de mindig amikor
válaszúthoz ér az ember (meg lehet figyelni), ritkán van harmadik
lehetőség, inkább kettő szokott lenni, ami járható: jobbra,
vagy balra? Nem kell borzalmas lelki alkatnak lennie az embernek,
inkább egy minimális erkölcsi tartásnak kell lennie benne, hogy
rögtön el tudja dönteni melyik a helyes út. Sokszor felhányják
nekem mások, hogy a magam szempontját sosem tartom előnyben,
illetve ez a magyarázata a szenvedő típusú életformámnak.
Viszont azt senki nem veszi figyelembe, hogy az én szempontom a
család. Mi jó a családnak? Ami jó a családnak, az jó nekem is.
Mit ennyit filózni rajta?
Milyen
az a fajta önmegvalósulás, mely a családon kívüli? Ez egy
neospirituális balfasz egzotikum, mely nem megy semerre. Olyan mint
a messze néző, törökülésben álvigyorgó szerzetes önelégült
állapota. Egy nagy lófasz. Ül ott teljesen magától betelve, nagy
magányosan, mintha megérintett volna valami isteni szikrát.
De
hogy mit esznek ezeken a képeken még a relatív normális emberek
is? Nem tudom!
Nem
értek hozzá, de most, hogy kb kétszázszor meghallgattam ezt a Bach darabot, én úgy érzem, hogy ez az ember játszott a hangokkal
és tele van vicces és energikus futamokkal. Nem hallom benne az
előkelőséget, vagy bármiféle spiritualizmust. Ez az ember
szórakozásból zenélt, de mi valamiért ezt sznobizmusból
komolynak hisszük.
Persze
az is erénye az örök érvényű műveknek, hogy értelmezhető,
ráruházható, és mindenki megérti.
Az
én alázatos adományom az emberiség felé ez a saját hallónézetű
mixelésem (mely nem feldolgozás, mert nem az. Csupán egy virtuális
játék...), akinek van kedve hozzá hallgassa.
Az
persze nem kérdés, hogy bárki bármilyen mixemet letöltené,
állok rendelkezésére, hogy eddig ezt nem vetettem fel az csupán
azért van, mert nem hiszem, hogy igény van rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése