A
tegnapi székes bejegyzésem mellé sódert is szerettem volna, de
elmaradt. Egyrészt elbambultam, másrészt furán indult a nap.
Derült égből villámcsapásként tört rám a hasmenés és amíg
ki nem pucolódtam, nem hagyott. Le is gyengültem rendesen. Délig
vissza feküdtem. Délután ledolgoztam a kötelező négy órámat.
Pénteken megvolt viszont a hét óra. Ez már ilyen lesz ezentúl.
Tulajdonképpen
az ilyen jelenségek nálam nem a táplálkozás miatt következnek
be, hanem a stressz, idegesség miatt. Ha túlizgatom magam
valamiben, a psziché, a lélek így pucolódik. És még szerencse,
hogy így működik. És nem másban csapódik le a felgyűlt teher.
Van
egy dolog, amiről még nem célszerű beszélnem, de rövidesen
szóba hozom, hisz organikus része itt mindennek. Péntek este jött
az infó, hogy lépéseket, komoly, nemremélt lépéseket lehet
tenni a dolog irányába. Ettől lettem izgatott.
Teljesen
átrajzolja az éves tervemet. Megváltoznak a prioritások.
Erre
szokta mondani párom, hogy nem tud követni engem. Pedig nagyon
egyszerű, azt csinálom ami a legfontosabb. Lehet, hogy nekifogok
valaminek, de aztán jön a fontosabb és félre teszem évekre, ha
kell. Rengeteg projektem ott porosodik. Ha eljön az idő, eljön, ha
nem, a tűzbe lehet vetni annak aki utánam jön.
Azért
fedeztem fel részben magam ebben a Ray Donovanban, mert a probléma
megoldásunk filozófiája nagyon egy rugóra jár bennünk. Ray
mindig megpróbálja előbb a békés utat. Alázattal elviseli az
első öklöst, nem ellenkezik, nem üt vissza. Feláll és elmegy.
És elintézi más uton. (Befejeződött a hatodik évad és nem
csalódtam benne, igaz, hogy a nyugatnak nem ad esélyt a rendező,
de ez benne van az is, hogy nem Raytől függ, hanem az események
sorozata és összefonódása kényszerítik mindig előre menni.
Gyakorlatilag rá van kényszerítve Ray, hogy fáradhatatlanul
menjen előre, nem eszik, nem alszik, mindig tiszta vér. Érdekes
fordulatot hoz a film, az egyébként egymás ellen is halálosan
ellenséges testvérek összefognak, mihelyt Ray lányát az Fbi
elrabolja, együtt hatalmas csapatot alkotnak, kinyírnak pár embert,
megmentik a lányt és az addig pink felhőkön járó Bridgetben
ezennel megszólal a családi örökség és átvette ő is a hullák
darabolását a láncfűrésszel. Közben szendvicseket osztogattak
egymásnak, mert elfáradtak. És végül Ray kinyírta Sam Wislowot.
Felakasztotta. Zseniális. Kár, hogy nem én írtam ezt a filmet...)
Talán
azért írom újra a mixeket, hogy én írjam azokat. Vagy legalábbis
én is megírjam azokat. Mert annyira jók.
Persze,
ez a fajta pajtaművészet amit én csinálok, ez a majmolás egyik
eléggé ordenáré irányzata, de valamennyire enyhíti
dilettantizmusomat az a tudat, hogy legalább nem alkotok olyan
„úgymond” saját zenét, ami végül is fantáziátlan. A modern
mixesek, persze mind zeneszerzők, de valójában amit tőlük hallok
az nem más, mint a cuccok megszólalása. Egy dobritmust ma
megalkotni nem kunszt. Akkordokat párosítani sem, mert alapból
megvan már az akkord párosító plugin a virtuális keverőben. Az
arpeggiátorok kimeríthetetlen hada hozzák a fifikát, megannyi
komplex szinti tónus hozza már a majdnem kész kíséretet. Nincs
már olyan dallam, ami ne lett volna eddig megírva, már csak
ismételni, átvenni lehet.
Az
asztalosságban sincs már amit újat lehet kreálni. Legfeljebb
plagizálhatunk egy egy megoldást, dizájnt.
Az
egésznek a lényege, hogy én is megéljem azt. Én is dolgozzam, én
is mixeljek, én is doboljam, én is ültessek, én is neveljek, én
is hozzászóljak. Ennyi. Egy kispolgári vágy tulajdonképpen, mint
mikor valaki megvesz egy Gucci dzsekit, hogy ugyanúgy érezze magát
mint a gádzsozó cigány.
Amennyi
műkedvelés vágya él bennem, szerintem ez egy normális emberi
limit és szükséglet. Sokan ezt nem akarják magukról bevallani,
szégyenlik, ha nem profik valamiben. De minek kell profinak lenni?
Játék az egész elvégre, nem pénzre megy.
Felfedeztem
egy dévai magyar írót, ki könyvet is adott ki. László Gergely
Pál a neve, könyvének címe: „Morfondírok”, 2012-ben adta ki
a dévai Korvin kiadó.
Érdekesen
került hozzám a könyv. Érdekes jelenség mostanában, hogy
hagyatékokat lakás ürítés címén kihányigálnak az emberek.
Nem ritka jelenség, hogy felhívnak, kell e nekem tűzre régi
bútor? Van hogy én megyek el utána, de van akinek most kell
kiüríteni és el is hozza. Péntek reggel is kiürítettem Sanyi
udvarát a mindenféle penészedő fa hulladékaitól. Megtelt a
Piroskám vele, igaz utáltam a nyirkos fát, de a kályha mellett
lassan kiszárad, eltüzelem. Benne volt a csomagban az is, hogy
félre tudtam tenni kb tíz darab egy méteres fosznit (10x5cm), ami
kertes projektbe még jó. Ez már kihozta a benzinköltséget.
Szóval
egy ilyen hagyatékürítő alkalommal pár zsák ágynemű is bele
került, könyvekkel, régi újságokkal. Nekem ezek csemegék. Mikor
vetem őket a tűzbe válogatok. Megakadt a szemem egy átázott,
összegyűrt vékony könyvön, már már behajítom a kazánba,
mégis kinyitom, hallám ki s mi ez? S akkor felfedeztem a dévaiságát
a dolognak. Most azt olvasom jóízűen.
Utána
kerestem, az írója fenn van a Facen, de egyelőre nem szólítom
meg. Elolvasom a könyvet. Utána esetleg. Habár ezekkel a
megszólításokkal nekem eléggé rossz tapasztalataim vannak.
Valamiért mindig húzódnak el az emberek mellőlem.
László
Gergely Pál stílusa hasonlít az enyémhez, csupán annyival tér
el, hogy ő még hisz az ősi sírokban én meg már nem hiszek
bennük. Ő a régi sírokért aggódik és ezért vonja felelősségre
a saját, illetve a fiatalok generációját, én meg az új
generáció miatt aggódom, hogy azok nem itt fognak temetkezni.
Persze fontos az ősi sírokat megtartani, de szerintem itt mi egy
hatalmasabb veszéllyel állunk szemben, itt azzal szembesülünk,
hogy lesz e egyáltalán magyar ötven év múlva? S akkor teljesen
felesleges templomfalakat meszelni, mert minek?
A
fiatal sem hülye, azt látja, hogy a templom falakra kerül pénz,
de egy vállalkozás beindításához lehetetlen tőkét kovácsolni.
Sőt, ha valamit csinálna a fiatal, minnyá nekiesnek, hogy mi van,
smekker (többnek tartja magát mint más) vagy? És ha összedob egy
műhelyt highlanderes hitellejárattal, rájárnak, hogy csinálj
csak ingyé, mert van neked honnan, hisz vállalkozó vagy. Persze.
Egy állami irodakoptató (hallom legújabban) megüti a 4000-6000
lejes fizetését, amihez még jön a biztosítás, kajabon,
szabadság, prémiumok, míg egy vállalkozó megszakadhat 3000
lejért, mindenféle biztosítás és extra nélkül. Ne is
csodálkozzunk, hogy senki nem vállalkozik.
Úgyhogy
nekem ezek a problémáim.
Az
este újra kevertem egy Stonecrops számot, mert mondtam magamban,
csak alakult már a fülem hozzá. De sajnos kudarcot vallottam. Nem
tudom más zenéjét kikeverni. Minduntalan alakítani akartam a
számot. Sok a dob benne, keveslek mást, nem áll össze bennem
sehogy. Nem nyúlhatok hozzá, mert megharagszanak. Székelyek,
kemény fejűek. Egyszerűen csak passzolnom kell. Noha a tavasszal
fel szeretnének venni egy új albumot. Valamennyit fizetni is
akarnak.
Újból
és újból felmerül a kérdés bennem, akarom e ezt pénzért
csinálni?
Szeretnék
megélni a stúdiómból, de nem rendelésre.
Gondolkodtam
a Patreon oldalon, de utálok kéregetni.
Ha
felolvasnék olyan magyar könyveket, amik még nincsenek hangos
kiadásban? Esetleg arra kolduljak? Miféle dolog ez? De nem lenne
rossz, kipótolni azt a négy óra műhelyt pár óra felolvasással.
Múlt
évben jelentkeztem hangvágó önkéntesnek egy magyarországi
felolvasó projektben, az első munka után kiszálltam. Semmiféle
visszhangja nem volt munkámnak. Egy felolvasott regényt kellett
összevágnom és véglegesíteni. Élveztem, nem mondom, de zavart,
hogy abszolút semmit nem jeleztek vissza, hogy jó a munkám, vagy
rossz? Rosszul esett, ugyanaz a fílingem lett, mint ahányszor
valamit vagy valakit segítettem és baszott rám. Mert ugyanakkor a
fő szervező folyton médiában dicsekedett, hogy micsa
önkéntesekből álló csapatot hozott össze. Az ilyen rózsaillat
ködön én már átlátok, mikor emberek felkarolnak egy ügyet és
fénylenek benne. Aztán megköszönni is teher nekik bármit is.
Ezért
választottam mindig a saját utamat. Közösben mindig valaki
kihasznál valakit. És látom, hogy bevált stílus, hogy az
úgynevezett értelmi szerző (ami sokszor kétséges) mindig
magasabbrendűnek tarja magát mint maga az alkotó. Általában az
értelmi hozzáálló olyan szkilleket vállal át magára, ami az
alkotónak utálatos, de aztán közben kiderül, hogy semmit sem
visz véghez, hanem új balekokat szerez be, akik azt is napszámban
végzik el helyette. És hip-hopp ott vagyunk, hogy senki nem
nélkülözhetetlen, bárki lecserélhető.
Azért
még mindig a hagyományos paraszti családi vállalkozás a
legtisztább, legkiszámíthatóbb és legbecsületesebb módja a
nyugodt megélhetésnek. Csakhogy ennek a hagyománya már annyira
halott, mint a régi sírkövek, sőt azok még megvannak, de ezek a
vállalkozási módok már nem léteznek és kiliberalizált
világunkban ez már képtelenség, irreális. Hogyan legyen együtt
az egész család, egész nap? Nonszensz.
Láttuk
már a Réka esetét, kimentek a pusztába, lámpa nélkül megélni
a családi idillt a természetben, nem sokat élvezték, némelyek
megvilágosodtak, mások elvilágosodtak, váltak, ki erre, ki arra
ment, a gyerekek futottak bentlakásba, a villanyt is felkapcsolták
és a meleg kádvizet is vissza hozták. Láttuk a Tibor effektust,
ki aztán mégsem tudta bemutatni a hosszú élet titkát (bocsánat
a modortalan megjegyzésért, nem riadna ettől a Tibor sem vissza),
ott is történtek megvilágosodások, az anyukát hirtelen hívta a
külföld, mint megannyi szirénhívásnak tehetett eleget,
hátrahagyva a Makoveczes idillt, három gyermekkel.
Szóval
azt látom, hogy az emberek agya meg van baszódva. Kergetnek valami
nemtommit, felrúgnak családot, és ha megnézed pár év múlva,
honnan mibe került, még azt se lehet mondani, hogy cseberből
vederbe, hanem kristálypohárból a pöcekanálisba. De csikorgó
fogakkal esküszik, hogy önmaga házasságában sokkal jobb és
teljesebb életet él. Még így is jobb, mintha repülővel kéne
egy ágyban élnie. Habár ha a mai fehérnépeket nézem, nekik már
azt hiszem célszerűbb és olcsóbb repülővel házasodni. Ha meg
éppen szerelmet akarnak játszani, a női leleményesség biztos
talál valami megoldást, a lényeg, hogy a szabadságán és
akaratán csorba ne essék.
És
látom, hogy szeretik az emberek a rekviemezéseket, már úgy
beszélnek a Tibor hívek, hogy mit szeretne Tibor ha élne, folynak
az imádat vallomások. Vajon szerették e volna Tibort, ha nem egy
vagány csávó lett volna ötvenen túl is? Fura, hogy legtöbb
áradozó fehérnép. Tényleg annyira vágynak ezek kertészetből
megélni? Hisz a Tibor oldalát kezelő adminok is kijelentették,
hogy azért van szükség a kéregetésre, mert a birtok nem
önfenntartó! Hogy lehet ez? Hát nem arról szólt a műsor, hogy
teljesen önfenntartó és még három lányt is felnevelt belőle?
Szóval
ezek a dolgok engem bosszantanak, mert félrevezetők. Megy a sok
marha és azt hiszi, hogy három kecskével fittyet hány a
vadkapitalista világnak.
Van
jogom nekem ehhez a témához hozzászólni, mert én akkor öltem
pénzt ilyen projektbe, amikor az a vadkapitalista utálat még nem
volt a neten olvasható, meg sem volt még fogalmazva, hisz
Czukkerberg még valószínű legozott akkor az óvodában és ott
gyakorolta rendszerépítést. Nem kevés pénzbe került nekem
belátni, hogy nem működik a falusi önfenntartás külső
pénzforrás nélkül. Csupán egy spirituális kivetülése az ami
működik benne. A rózsaszirom tépegetése két (rémesen büdös,
penész) illatos gyertya társaságában.
Na.
A székekről megint nem írtam. De mit is lehetne róluk írni? Neki
kell fogni. Oszt kész. Egyszer csak meglesz, aztán ha kifizetik,
attól kerek a világ.
De
mikor hallom a nyafogást, hogy így meg úgy, na legközelebb
érthető, miért utálok restaurálni egy széket...
Az önfenntartáson még ma is sokat gondolkodok, de az biztos, hogy lehetetlen feladat(a jelenlegi életszínvonalon). Ha a túlélés a cél, akkor talán van esély rá, de az nem egy leányálom. Viszont én szeretem csinálni, szeretek növényekkel bajlódni és kellemesen elfáradni(fizikailag). Az ember szervezete nem arra volt kitalálva, hogy egész nap egy gép előtt görnyedjen. Érzem, hogy ez hosszú távon nem tesz jót a szervezetemnek.
VálaszTörlésA cégpolitika is olyan, hogy le kell ülni a munkaidőt, mint a börtönbüntetést. Pedig van olyan nap is, hogy 1 órát sem dolgozok, mert undorom van a "semmi értelme" típusú munkáktól. Ebben a szakmában nincs olyan, hogy itt ez a gödör, ha kiásod mehetsz haza. Nem... Ha kiásod adnak egy másik gödröt, hogy legyen mit ássál... Mert mindig van mit ásni.. hisz a határidőket mindig túllépjük minimum egy fél évvel.
Az ilyen melókhoz képest óriási szabadság a kertészkedés/otthoni teremtő munka. Igaz, hogy a jó pénz a gép előtti görnyedésből jön, de ez hosszú távon elsorvaszt testileg/lelkileg.
Az ideális az lenne hogy max, 5 óra gép előtt, a többit pedig bízzák rám. Csérebe lemondanék a fizetésem egy részéről is, de ilyent nem lehet csinálni.
Hát én most cserélnék egy kis iroda munkára, és biztos nem lazsálnék... Az asztalossággal úgy van, hogy ha termelsz van, ha nem termelsz, nincs. Nézheted az órát reggeltől estig. Isten látja lelkem, nagyon elfogadnék egy kis szerzői jogdíjat, hogy csak bambuljak és jöjjön a pénz...
TörlésEngem is mélyen elgondolkodtat az önfenntartó élet, de Attila szépen rávilágít arra, hogy ez csapatmunkában valósítható meg. A csapatok pedig szétesőben vannak.
VálaszTörlésHa meg összeáll is egy csapat, rögtön szektásodik... s az még rosszabb. Már az is eredmény, ha az ember megél hat óra munkából, és kettőt eltölt a kertjében. Hoz is eleget, de nem visz annyit, hogy semmivel se maradj... És marad az öröm.
TörlésA teljes átállás nagyon nehéz. Valaki a családban szenvedni fog...
Igen, teljesen érthető ez is. A saját vállalkozás lehetőség is, de felelősség is.
VálaszTörlésÉn is gondolkoztam azon, hogy szabadúszóvá váljak, de nem merem vállalni a kiszámíthatatlanságot.
Szabadúszóként teljesíteni kell, különben nem jön semmi... Viszont ha sokat dolgozol és jól, lehet, hogy többet is kapsz.
Itt a munkahelyen ha egész nap keményen dolgozok, akkor max annyi a jutalmam, hogy este fáj a fejem. Ha kicsit lazábbra veszem, az sem baj, mert hónap végén azért csak látszik, hogy miket csináltam. Ha nem szakítom el a hámot, akkor sincs lelkiismeretfurdalásom... Tudom, hogy mennyit zsebelnek be a munkám után a főnökeim.
Rövid távra talán érdemes vállalkozni, de hosszú távra jobb egy laza meló. Nálam az volt, hogy abban az időben hatalmas munkahely krízis volt, szükségszerűen vállalkoztam. Aztán beleállva a mókuskerékbe, az csak forog, forog...
VálaszTörlés