A
párhuzamos dimenziók igenis vannak. Például lassan én is más
dimenzióból nézem ezt a világot. Amiben éltem. Kezd úgy tűnni,
mintha csak valami furcsa emlék lenne amit éltem. Néha, a
stúdiómban, amikor egy egy basszus tónust illesztek egy számhoz,
akkor érzem, hogy az még valami, ami az életemből van.
Hihetetlen, hogy a basszus sem olyan mint az én időmben. Az én
időmbeli basszusnak azt hittem, hogy volt valami mondanivalója. A
mai basszust mintha valami kongó, ilyen keleti fazékféle baszásból
mintázták volna, tiszta ezotéria, mintha hallanám is benne az
összes horoszkópot kitapétázó állatkákat repkedni. Búg, mint
mikor egy néma hal néz, mint akinek nem kell gondolkodni, mert ő
már mindent tud.
De
nemcsak ez. Nézem ezt a migrációs dolgot. No nem a niggeres felét,
hanem a mienket, a sápadtat. A migrációs statisztikában Szíria
után Románia következik minnyá. És tanúja lehetek, hogy az
erdélyi magyarság ugyancsak kiveszi oroszlánrészét ennek a
statisztika degesztésnek. Ha harc vóna, de nincs. Tiszta békeidő
van. Ritka békeidő. Csak nézem és nem hiszek a szememnek és
fülemnek, amikor bejelenti valaki, hogy megy. Mintha ide ki, csak a
sarokra menne cigiért. Az a blazírt unottság. Az az elegáns hont
elhagyás. Ki tud még ebben a szemét országban élni? Így az
érvelés.
Most
én erre mit mondjak? Én nem így látom. De ez az én dimenzióm,
amibe lassan beolvadok, s mi ketten elolvadunk a nagy vákuumba.
Marad a másik dimenzió, amit meg én nem tudok felfogni, de úgy
néz ki, hogy mások, a fiatalabb generáció simán.
Mi
nekem a tennivalóm? Semmi. Még a végén egy ünneprontó lennék.
Joggal
mondhatja majd a fiam: apám egy falusi asztalos volt, voltak
gondolatai, de na.
Szeretem,
amikor számomra senkik, de társadalmilag jobban pozicionáltak
bókolnak nekem, hogy nem is gondolták milyen értelmes vagyok.
(Nahát). Remélem látja apám a mennyből, a harmadik
szuperdimenzióból, amikor dicsérnek engem, hogy mégsem voltam
elveszve, (igaz nem jól fizetve), noha az ő dimenzióját sem
tudtam megérteni, amint az enyémet sem a fiam.
De
így van ez jól. Mert velem vagy nélkülem a világ megy a maga
organikus útján. Lám a 49 éves ember fontos ember volt, mégis
halála után minden visszaállt a medrébe.
Nem
hiába mondom, az ember ha elpucol, pucoljon úgy, hogy ne maradjon
adósság hátra. Mert más emlék nem nagyon marad utána. A bútorok
elkorhadnak, a mixek törlődnek, a barátságok, melyek nem voltak,
azoknak meg tényleg mindegy. De ha törleszteni valót hagy maga
után az ember, az csúf nyomot hagy a történetében. Ez aztán nem
ismer dimenziós hasadást, megy a dimenziók közt mint a nyári
szellő a búza kalászok közt.
Valami
ilyesmit akartam írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése