Mostanság
érzem, ahogy az élet változik körülöttem. Nehezen fogom fel,
hogy ötvenen túl hiába gondolkodom fiatalosan az életről. Az
ötven alatti generációk egyértelműen nem velem gondolják a
bármilyen jövőt. Ahogy Mollináry Gizella (egy darabig még idézek
belőle) írta: fiatalon az ember azt hiszi mire felnő, az ember
kitalál valamit és nem hal meg. Na nekem mostanában ez az
elmúlásos dolog egyre tisztul. Arról többször írtam, hogy nem
félek a haláltól. Sem attól, hogy Teremtővel szembesülök, sem
attól, ha az ibolyák gyökerei lesznek nekem az örökkévalóság.
Nincsenek örökkévaló elvárásaim.
Az
fáj egy kicsit, hogy a nálam fiatalabbak lemondanak rólam. Hadd az
öreg faszt. Nem látod, neki délben pihenni kell, nem bírja a
ritmust. Meghízott mint a állat, fogai kihulltak. Az is groteszk,
fekete humor, ahogy végig megyek hússzor napjában a műhelyen. A
mindennel tele, de egyben üres hangár mintha gúnyolódna velem,
látod, te is milyen hülye voltál, nem műhelyért kellett volna
életedben imádkozz, most aztán adott az isten neked műhelyt, hogy
rohadj bele mindenestől. Műhely kellett neked? Na adott az isten
műhelyt neked!
Így
van. Ezt belátom. Talán hibáztam. Nem műhelyt kellett volna
kérnem. Hanem mást. És több időt kellett volna szenteljek
magamra.
Néztem
a jutubon, ahogy egy dobos pacák egy hatalmas tükörben nézte
magát amint dobol, és szemmel láthatóan tetszett magának,
önelégült pofát vágott hozzá. Valahogy így kellett volna én
is nézzem örökké magam a tükörben, s akkor láttam volna, hogy
a munka káros az ember egészségére.
Úgyhogy
elbasztam. A székely gerendákat basz el, én életeket. Ez se semmi
azért.
Néha
elmegyek egy nyugdíjas klub előtt, délután már gyűlnek oda,
sakkoznak késő estig. Elnéztem, talán ott a helyem. Persze,
hetyke fiatalon a hatvanasak klubjában. Innám a sört, és
hosszasan nézném a sakktáblát. Nehéz a mozgásom, de kétlem,
hogy képes lennék órák hosszat sakkozni. Egy rövid játszmát
nem tudtam életemben lejátszani. Nincs kitartásom hozzá és
bármi, ami valaki vagy valami ellen történik, nem tudom csinálni.
Ahogy mondtam, arra voltam szetálva, hogy környezetemet
kiszolgáljam. Sikerül is, mert kurvára lerohasztanak engem.
Szüntelen adok, pedig már rúgnak belém, annyira irritálja a
mindenkit adakozóságom, belém unnak. De ők nem is tudják, hogy
lelkemben mekkora harcot vívok, hogy csak egy picit is gyűlöljek
már, a javamra az isten szerelmére! Mindig eldöntöm, nem adok
többet. Vége, kész, én leszek a geci. És láss csudát, ebben a
halálos magányomban mindig megtalál valaki, igaz addig az aktusig,
amíg tart az adakozás.
Van
itt egy kóbor kutya, kölykei lehetnek valahol. Lejárt kekszeket
adok neki, patikából kiszuperált, lejárt tejporokat hígítok
vízben neki. Amíg ezeket elfogyassza, bánatosan néz, de aztán ő
is elhúz vackába. Kéne haragudnom rá, de nem tudok. Kölykei majd
hálából össze fogják piszkítani az udvart, ugatni az éjszakát.
De sajnálom őket, mert korán elpucolnak. Annyi kóbor kutya után
fertőzött a hely, esélyük sincs ezeknek túlélni oltás nélkül.
Tudom milyen kínosan halnak meg. Ezért nem tartok kutyát, mert nem
viselem a szenvedésüket. Ha oltanám is a kutyámat, ezek a kóbor
kutyák megnyuvasztanák. De nem tudom lelőni őket. Se mérgezni.
Sajnálom a letaposott csigákat. Nem tudom mindegyiket kikerülni.
Szóval,
mondanám egy magamfajtának, jer húzzunk el még egy bleúzt, de
nézne rám, mintha hibbant lennék. Pedig megmutatnám mit pengessen
orra vére eleredtéig a bazzgitáron. Nem nehéz. Nem a technika a
lényeg, hanem az érzés. Mi olyan nehéz? Tádám-tádám.
Ja.
Mégis, a legyeket gyűlölöm. Rajtuk verem el a világba vetett
összes reményeim meghiúsulásait. Mekkora kurva nagy ez a világ,
benépesítik a levegőt is, röptükben veszekednek is, dugnak is,
meg izzadt fejemre szálnak disznólkodni. Nem borzalom? Ezt az egyet
nem fogadom el! Halál rájuk. Spirituális exkolléganőm meg is
jegyezte, még nem látott embert ennyire vehemensen gyűlölni a
legyeket. Persze, mondtam neki, mert városon élsz, ahol repülőből
permeteznek a legyek s szúnyogok ellen. De ezt láttam, hogy nem ért
a spirituszáig, elakadt az én bűnömnél. Az egyetlen kibaszott
bűnömnél, és azt is nem kipécézte? Hogy lehetnék pozitívabb.
Én nem vagyok pozitív? Ki az isten a pozitív, ha nem én? Aki
másokért képes meghalni, de magamagáért tükörbe nézni se?
Végül
is jól van minden. A neheze kezd lejárni. Van abban is jó, hogy
basznak rám, legalább majd nem siratnak. Azt mondják majd, hadd a
faszba, egy frusztrált fasz volt.
És
nincs ez jól? Dehogynem.
Rákaptam
a szintire. Egy nap felfedeztem, hogy a keverőpultom mellett
letakarva régi törölközővel, ott a zsírúj szintim. Persze,
zongorista páromra várt, de azt hiszem két év várakozás elég,
hogy kiderüljön az a szándék, amit tulajdonképpen már előre
kimondott, hogy véletlenül se maradjon homályban, miszerint:
többet nem. Igaz is, a szinti nem zongora, hiába dinamikus a
billentyűzet, de az angol mekánikás híres zongora is 15 éve
érintetlen. Nincs már még 15 év türelmem, élettel való
packázás lenne ilyenbe vállalkozni, ezért bekapcsoltam és
kütyültem rajta. És megszólalt az agyamban életem szimfóniája,
mely valahogy olyan, mint a Csabi fütty zenélése. Érthetetlen, de
szívből jön, és ha más nem, de az kiérzik.
Meg
az is megfutott az agyamban, hogy mi lenne, ha bevezetném a halk
dobolást? Mindenki súlyokat emel, hogy jó nagyokat üthessen a
bőrökre, tányérokra, mi lenne, ha én halkan dobolnék? Fiatalon
meg voltam győződve, hogy metál dobos leszek. Talán lehettem
volna, de nem vagyok már fiatal és az a vonat elment. A doboknak
halkan is szép a hangjuk. Egy emberi énekhang is dúdolva milyen
szép tud lenni, a visítós népzene engem egyszerűen ki tud
kergetni a világból, és akkor se fogom szeretni, ha nyolc
árpádsávon is fut az az éneklés.
Bilik
meg kongák kizárt, a latinos verésektől megint hidegrázást
kapok. De a finom jazz hangzásból kölcsönözve, próbáltam pár
ritmust, nekem tetszik. Milyen zenére is menne? Ki tudja? Talán
felvéve, bekeverve bármihez. Nem biztos, hogy a gépfegyver hangzás
az isten a zenében sem. Mikor Emilékkel próbáltunk, egy idő után
mintha nem lett volna elég a néhány száz watt, egyre feljebb
licitáltatott a hangerő. Ment volna ez huszonévesen, de most nincs
benne öröm. Mikor átkevertem Balázs Fecó Érints meg nótáját, doboltam rá egy próbát, a finomabb megközelítés hozta nekem és belém az érzelmi többletet, nem éreztem hiányát a keménykedésnek. Több lélekwattot szeretnék, nem áramit.
De
kinek van ehhez türelme? Fiatalnak még nincs, öregnek már nincs.
Na
így ezekről a dolgokról.
Van egy tanyánk a fővárostól nem túl messze. Generációk óta a család tulajdonában van a föld; voltak köztük nagyra törők, idealisták, balfaszok meg nemtörődömök is jócskán.
VálaszTörlésÉn mindig kertre meg szőlőre vágytam - és egyszer csak kinyílt a szemem. A fiam mostanában nagyon szeretne magának egy műhelyt, ahol magánzóként dolgozhat, hogy ne basztassa senki (tán ismerős:)), de kellene egy telek valahol, nem a nagyvárosban, de valahol autópálya közelében. És egyszer csak neki is rányílt a szeme-.
Én valahogy úgy gondolom, hogy vannak köztes generációk, akik "csak" fenntartanak, értékmentenek, ilyennek tűnsz számomra a blogod alapján. Magamat is hasonlónak gondolom. Eközben felnő a gyerekeink generációja, a feladathoz is, másféle elszántsággal, (néha én meg is hökkenek a fiam másként gondolkodásán, vehemenciáján, de a legtöbbször nagyon is igaza van), és ők majd elkezdik hasznosítani az értékeket. A maguk, meg a közösségünk javára is. Lásd még Mózest, meg az Ígéret földjét.(Ámen.)
Az igazság az, hogy jók, vagy rosszak azok az értékek amiket teremtünk vagy örökbe hagyunk, máshoz nem lesz mihez nyúljanak az utódaink. Ezért tartom mindennél szentebbnek a saját tulajdont és a saját vállalkozást. Nem így gondoltam életem alkonyát, de ami tőlem tellett megtettem és amíg élek megteszem. Kösz a példát. Alátámassza hitemet és reményemet... :-)
TörlésSzerintem az elmúlással elég foglalkozni majd a temetésed után. Addig meg a jóra, szépre tenni a hangsúlyt, A többi csak körítés. Azért van rá szükség, mert nem is érzékelnéd, hogy a jó mitől jó, a szép mitől szép.
VálaszTörlésIgazad van...
Törlés;-)
Törlés