Van itt időm töprengeni,
nagy egyedüllétemben a műhelyemben.
Hogy a hitemből isa pur
és hamu maradt. Noha fejemben dependenciaként gőzölög még némi
Jézusos gondolat, de ezekkel is vitatkozom néha.
Hogy a hazaszeretetem
csömörrel küszködik. Mint megannyi vízcsepp könnyeztem volt meg
a “ha én zászló volnék” dalokat fiatalságomban, és mára
ebből sem maradt több bennem, mint ama por és hamu.
A Politika kurvázza a
Gazdaságot, a Csőcselék a cirkusz bűvöletében már kenyeret sem
igényel.
Elvonulva a Nagyvilágtól,
remeteként élek e csirkefarmban. Munkafázisonként megpihenve,
izzadságomat menedzselve, felettébb gyanús szomjúságomat
oltogatva, némi öröm is vegyül csalódottságomba. Éspedig az az
én halovány örömim, hogy nem kell nekem, mint Atlasz vállaimon
tartani a Világot.
Mert amint jönnek a
kuncsaftok és lemondom a megrendeléseket, ugyan elköszönnek, de
érzem, magukban így gondolják: na ennek is vége.
Ahogy sorra lemondanak
rólam, és elengedem a szoros ragaszkodásomat a Világtartástól,
kiderül, eddig sem rajtam múlott e Világ nyüzsgése. És ez okoz
némi megkönnyebbülést. Megy minden nélkülem is. És az is jó,
hogy eddig is ment minden nélkülem.
Emlékszem, kiskoromban
egy felfordított hokedli volt Miklici világa, azaz a Miklici által
az én világom. Egy kis gumibábú, gyufás katuja volt az ágya.
Azzal voltam egész nap elfoglalva. Apám egyszer megjegyezte, hogy
elég nagy vagyok már, ne foglalkozzak hülyeségekkel. Talán
tizenkettő. Mint most a fiam.
Nem voltak hősképeim.
Semmilyen képem nem volt. Éltem az én világomban.
Vágtam én komolykodó
pofát, igyekeztem, de azt hiszem nem ment ez nekem. Szeretetből
elnézték erőlködésemet. De egy vak hanggal nem mondta senki,
hogy élned saját világodat nem bűn. Innen, hogy a saját
világomban élve virtuálisan, valós bűnérzetet gerjeszt bennem.
Mese nincs, én vállaltam.
Nem volt erőm ellenszegülni. Néha idegesen odaszóltam, hogy aztán
tízszeres bűnbánatban hússzorosan vezekeljek. Mert tele voltam
szeretettel, melyet mint a művészetet általában, kevesen értettek
meg.
Ez hülye, gondolhatták
magukban, ilyen olcsón dolgozik. Nosza használjuk ki.
Azt viszont észrevették,
hogy egy véletlen vállveregető gesztusért csodákra voltam képes.
És ezek büntetésként a derekamra, gerincemre, izmaimra és
lelkemre ragadtak.
Most persze fújok és
hallgatom, amint felháborodva zakatol a szívem. Hogy nem értem meg
már végre, hogy eddig és ne tovább?
De, értem már. Ezért is
küldöm el a megrendelőket, kik csalódva bennem mennek el. És
nézem őket, kik ezek? Világpiac van. Tessék menni a jobbakhoz.
Mert itt Miklici szelleme
jelent meg újra. A hokedli négy fala közt, egy gyufáskatujás
ágyban. Még dala is volt ennek a Miklicinek:
“Miklici...nanna,
Miklici...nanna,
Miklici...nanna,
Miklici...nanna.”
A dallam ugyanaz minden
verssorra, csak a hangsúly változott. Éppen ezért végtelen
szakaszt lehetett elénekelni, mert mindig változott a hangsúly.
Két egyforma előadásban nem lehetett hallani. Ez volt a csel az én
Miklici költeményemben.
Tehát költészetem sem
volt olyan egyértelmű, mint a “kimegyek én az erdőbe...”
Miklici világa szabadon
barangolt a színek és felharmonikusok végtelenségében.
Csak aztán jött a mese,
hogy “send me an Angel”, és a vallások szerint mindenki egy
ilyen küldött angyalféle. S ebben a műhelyes hűvösségemben
most igen jó konstatálni, hogy senki makrokozmoszi hivatalosság
nem kért ilyenre mert a feladatot végül is nem tudtam
végrehajtani. Nem én tartottam a Földet, csak magamat ékeltem be
az Ég és Föld közé, gondolván szent feladatot teljesítek. Hát
hogyne...míg el voltam foglalva, más vígan csipegette mellőlem a
világ jóit.
De mit is gondoltam én
magamról abban a nagy kiékelésben, hogy mit csinálok?
Ilyenkor jön rá az
ember, hogy milyen szánalmas tud lenni egy életen át. Még jó,
hogy nincs erre valamilyen zöld könyv, hogy elmebetegségről, de
legalább lelkibetegségről tanúsítson.
Aztán tizenhárom évesen,
a nagy Miklicis “semmittevésből” újabb lúzerségbe vágtam,
elkezdtem elektronikázni. Összeforrasztottam egy orosz rádiót,
igaz nem szólalt meg elsőre, de aztán több nap hibakeresgélés
után, persze széttrancsírozva a nyomtatott áramköröket,
megszólalt a rádió. Mekkora sikerélmény volt. Azelőtt egy
hónappal még Mikliciztem.
Aztán még egyet
összeforrasztottam. Egy román rádiót. Egy ősrégi lámpás
rádiónak volt egy lemezjátszója, de csak valami szálak
kandikáltak ki a lemezjátszó karjából.
Mikor az orosz rádiót
bütyköltem és ötvennyolcszor végig követtem a rajzot, hogy hol
cserélhettem fel egy diódát, vagy tranzisztort, rájöttem, holy
válik el a rádió és az erősítés. Onnan tudtam, hogy az erősítő
rész rendben van, hogy a bemenetre téve csavarhúzó végét, az
ujjammal rajta, elkezdett brummogni a hangszóró.
Akkor már kezdtem
olvasgatni a “Tehnium” régi kiadásait, az ószeren vettem semmi
pénzekért tízesével. Ott fedeztem fel, hogy a pick up hangszedőt
miként lehet felerősíteni. Ráforrasztottam a brummogóra, és
némi torzítással, de szólt a lemez. Aztán mikor mindkét rádióra
rákötöttem a sztereó jelet, emlékszem Máté Péter “Elmegyek”
című száma forgott a lemezen, az utolsó szám az egyik felén,
mert addig tökéletlenkedtem a forrasztásokkal, hirtelen beugrott a
sztereó kórus hangzása.
Lenyűgözött a hangzás.
A sztereó kép.
Akkor mint egy jelenés
“láttam” a képet, magamban eltökéltem, na ez az én világom.
Nem lett az én világom,
mert gyenge voltam.
Aztán 16 évesen elmentem
dolgozni. És uálá..itt vagyok fokin ötvenbe..s kibaszottul
elfáradtam. Se Miklici, se sztereó.
Hogy most elkezdtem itt
sztereózni, könyvelem szorgalmasan, hogy azóta teljesen
megváltozott az elektronika világa. Minden számítógép már.
Ami nem rossz, de hogy ennyire lemaradtam, elgondolkodtat, hogy miről
maradtam le. Mert ott maradtam, hogy brummog a difuzor, ma meg már
gondolkodik a difuzor.
Jutnak ezek eszembe, mert
beszélgetünk a fiammal, igaz keveset, mert már önálló világa
van, és néha megoszt belőle nekem is valamiket, szóval mondja,
hogy neki a legjobban az iskolában az elektronika tetszik fizika
órán. Elkezdem neki mesélni, miként forrasztottam a
rádiókat...egyszer azt mondja nekem, igen, de ma már nem erről
szól az elektronika apa, ma modulokban kell gondolkodni.
Igen, többszörösen
rájövök, hogy az életet hagyni kell a medrében. Szóljak, ha
kérdeznek. Ne okoskodjak. Mert lehet, hogy szeretnek és ne éljek
vissza ezekkel a szeretetekkel, lelki terheket róni bárkire is.
Játszani az Atlaszt,
holott kis Miklicik lennénk legszívesebben.
Olvasgatlak, mert talán kezdek visszatalálni „elmúlt” önmagamhoz. Azt hiszem édesanyám elvesztése végképp megváltoztatott, és felnőtt fejjel kellett átélnem ugyanazt, mint egy serdülő az élet kapujában. Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, főként a lelkemmel, amit ugyan soha nem látott még senki, senkiben, de néha nagyon ott tud lenni.
VálaszTörlésEzt érzem én most az utóbbi írásaidban, miközben arra gondolok, hogy milyen jó lett volna, ha úgy alakul az életed, hogy azt csinálhasd, ami a legjobban megy Neked, és itt az írásra gondolok.
Az is eszembe jut, milyen jó volna, ha olvasnának az emberek, főként a fiatalok, mert az az út, melyet a gondolataiddal bejársz, nemcsak hasznos lenne, hanem szép is. Úgy általában: érték a nyelvezetében és a tartalmában is.
lassan más utunk nem lesz, mint visszatalálni ahogy mondod, elmúlt önmagunkhoz. Örvendek, hogy visszatalálsz ide is...:-)
VálaszTörlésJó is, meg rossz is, hogy ma már modulokban kell gondolkozni. Jó, mert olyan bonyolulttá válik lassan minden, hogy ha nincsenek előre gyártott modulok, semmit nem tudsz magadnak összerakni. És rossz, mert csak az előre gyártott modulok be- és kimeneteit ismered (jó esetben, de többnyire azt sem), és fogalmad sincsen, hogy mitől működik, miéért vág fejbe és hogyan nyúlja le a pénzedet és az egészségedet a modulokból összerakott rendszer.
VálaszTörlés