Úgy vagyok ezzel az
írással, hogy amíg nem írom le amit kigondoltam, nem érzem jól
magam. Mint egy olyan munkával, amit be kell fejeznem, akkor is ha
az jelentéktelen, csekély munka. Ott van az agyamban és ketyeg. S
akkor gyűlnek ezek a ketyegések. S hogy ne kettyenjek meg, inkább
leírom. Még ha egy csepp haszna sincs.
Isten ments, hogy
szüleimet ócsároljam ezekkel a gyermekkori visszaemlékezésekkel.
Legfeljebb egy letűnt világ mentalitását ócsárolom. Nem mintha
a jelen világban több lenne az érték, értelem. Nincs, de nem is
volt.
Hogy mi volt? Az volt,
hogy az ember felvette a legjobb ruháját, kihúzta magát, hasát
be, vágott egy komoly képet és ő volt a megtestesült komolyság,
rendes ember. Ami érték volt, az már régről mind jól le volt
fektetve. Az egyik az volt, hogy mi kölykök ne legyünk már oly
kényesek. Ha szendén elmélkedtünk, azt mondták, na nézd ezt a
pápőláptyét (tejzabálót), nincs benne élet. Semmi nem ragad
rá, se munka, se tudás, se tisztelet. Legalább tisztelet lenne.
Nagyon szerettem
szüleimet. Nem akartam sose megsérteni őket, főleg apámnak
voltak némi elvárásai, de nem kommentálhatok, nem voltak azok
nagyok. Mivel a munka, a tudás nem voltak számomra érdekfeszítőek,
igyekeztem más oldalamat értékbe hozni, a jó fiúságot. Apámmal
szemben elő kellett hoznom minden jó fiúságomat. Mert volt neki
egy nemtetszés kinyilvánítása, ami engem jobban bántott
mindennél, hogy ne lássam megbántott arccal. Nem vert sosem, pedig
párszor megbántottam. És ez nekem a legnagyobb büntetés volt,
amikor megbántott arcát láttam. Inkább feladtam magamból,
semmint bántva lássam. Hisz igaza volt mikor csak nagy
általánosságban beszélt az akkori “mai” fiatalokról, hogy
pápőláptyék, mert valóban egy tejzabáló finom lélek voltam én
mindig. Aki aztán örökségrészként kaptam a hamar megbántódást.
De isten lássa füstös lelkem, ezzel is harcoltam magamban, bűnként
kezeltem magamban ezt a megbántódást, mert ezt is hamar
megtanultam, hogy nem jó dolog ez a sok megbántódás.
Talán négyszer voltam
horgászni életemben. Egyszer Titikével, a Mobra motorjával
(“Mobra motor drága kincs, Jó ha van, de jobb ha nincs”-akkori
szállóige), elmentünk hajnalban a kajáni tóhoz, ahol egész nap
egyebet se fogtunk mint a botok végét, mert zavaros volt, mert
hullámzott, meg egyebek. Aztán elmentem magam a györgyfalvi
tavakhoz, ott két délelőtt fogtam három négy öt centis halat és
a halász karrierem csúcsát a Szamos parti gátnál, fent a
grigoreszku negyedben értem el.
Az úgy volt, hogy reggel
kimentünk, asszem Güzüvel. Hogy halászunk egy keveset és délig,
ebédre hazamegyünk. Güzü be is tartotta a tervet, délben
hazament, mert megéhezett. Én ott maradtam még egy kicsit,
elvarázsolt engem a gáton lezuhogó víz, ebédre nem sok értelme
volt hazamenni, de gondoltam amíg apám hazaér, négy felé, én is
hazaérek. Nézegettem a palókát, a hídról figyeltem a sodródó
habokat és órákig elméláztam ott magamban, az én virtuális
világomban. Nem érzékeltem az idő folyását. Csak arra lettem
figyelmes, hogy esteledik. Nosza megijedtem s majdnem futva mentem
hazáig. Le a Szamos partján végig, a séta téren át, egészen a
központig, a Sora üzlettel szembe, ahol laktunk. Már sötétség
volt, mire a kapun befordultam, a nagy fogást, három kis halat egy
zacskóban eldugtam a pince lejáratánál és ablakunk alá osontam
és hallgatóztam. Hallottam, hogy apám ideges. Csapkodott. Pedig
nem szokott sosem. Bátorságot vettem és bementem, mert a
megbántottsága az egeket verte. És ez fájt nekem. Hirtelen az
egész napi kiruccanásom, a jóleső, kábító elmélázás ellenem
fordult és borzasztó lelkiismeret marcangolásom támadt.
Annyit tudtam mondani,
hogy bocsánat, halászni voltam és valahogy eljárt az idő, nem
vettem észre.
Nem vert meg apám, de
láttam ideges. És akkor elhatároztam, többé nem akarom így
látni, és bármibe fogtam délelőtt, még délután négyre otthon
voltam.
Elég sokáig élt bennem
aztán ez a megfelelési hajlam, elég volt csak ráncos homlokára
néznem és le tudtam mérni rajta, hogy bántottam e aznap vagy sem.
Csak hát persze én se
voltam különb mint más, lavíroztam a lehetőségek közt, a
határokat feszegettem, mert tanulni attól nem tanultam jobban és
talán több haszontalanságot műveltem életemben, mint az átlag
szokott. Csak éltem mint a kiengedett tyúk, innen onnan kimagozva
némi hulladékot, kacérkodva a veszedelmekkel. Vitt az ár, nem én
csináltam a medrét, megfelelésre, túlélésre voltam szetálva.
Ez még nem baj, mert
valóban túléltem az elszotyogtatott dolgok összekuporgatásából,
de nem lettem ama híres árpádsávos nagy Atilla, ki nemzetfőként
bátran kivont karddal kiáll és mittommi.
Reggelre a zacskóból
eltűntek a halak, talán valami halcsontokat véltem arrébb
felfedezni, biztos egy a nyolc macskából belakmározott. Csak menet
közben tudtam felmérni a terepet, mert a pince lejáró pont Pista
bácsiék ablaka alatt volt, és Bözsi néni nem szerette, ha az
ablaka alatt ólálkodunk mi kölykek, rögtön küldte Pista bácsit,
aki aztán jó hangosan kiáltotta, hogy “az anyátok is volt egy
asszony!”
Úgyhogy azóta sem
voltam többet halászni, a világ legértelmetlenebb dolgának
tartom ma is, hisz el tudja csábítani az embert a víz zubogása,
annyira, hogy étlen is képes estig ott ülni és fogni a nagy
semmit.
A halászati karrieremnek
volt egy elő epizódja, pár évvel azelőtt, amikor nagytatámmal
voltunk a hidegszamosi pataknál, vágott egy hosszú botot, rákötött
egy zsineget, horoggal s palókával, és a patak partján
halásztunk. Szép nagy pisztrángok sétáltak lustán a
kristálytiszta vízben, hiába tettük a szájuk elé a csalit, nem
kapták be.
Csalódott és egyben
elbűvölt is voltam.
Így a halászatról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése