Ez
a házi kertészet dolga nekem nem jött be. Nem azért, mert balfasz
lennék, hanem egyszerűen abban amiben én vagyok, a házi
kertészkedés nem visz semerre.
Annak
aki árva seggel indul az életnek vagy egy szakaszát folytatja
valahonnan, nulla hitellel, esetleg három négy gyermek után járó
segélyeket beosztva, minimálra húzott háztáji periférikus
költségekkel, azaz nincs villany, nincs autó, se tv se semmi, budi
is szottyantós, nincs az Ariel adta spring fílin szagilag,
színileg, hanem a specifikus szürkévé mosott ruha (ami engem
speciel nem zavarna), ideje bőven van, hisz nem rabja semmiféle
gépnek, nos ennek a házi kert bejöhet. Van ideje csalánfőzeteket
kotyvolni a bogarak, s mindenféle férgeknek, csúszómászóknak
elűzésére, vagy akár sámánilag valamit ráénekelni a
természetre, hogy hagyják békén három uborka tövét.
Ehhez
nekem nincs időm sajnos. Sem energiám. És most már türelmem
sincs.
Ez
az egyik vetülete a my home kertészetemnek.
A
másik vetülete, ismétlem: az én háztáji kertészetemnek, hogy
valamennyire az önellátásomra törekszem, gyakorlatilag másnak
veszem el a lehetőségét, hogy megéljen valamiből, aki esetleg
nagyobb tételben, gazdaságosabban kertészkedik. Egy: elveszem az
időmet az asztalosságomtól, kettő: Elveszem az esélyt a
hivatásos kertésztől. Ezt akkor érzem a legjobban, amikor a
piacon egy a termeléshez közelebb álló személytől vásárolok
zöldséget s ilyesmit, hogy milyen hálásan köszöni meg ha több
mindent vásároltam tőle. És nem alkudtam semmit.
Az
én háztáji kertészetem kétszer, ha nem háromszor drágább,
mint a piaci termék. Mert mondja az ember, hogy nem gépezik, de
mikor a harmadik orosz vízpompa ég le öt év alatt, az ember vesz
egy profi német pompát. Aztán mikor a permetező pumpa is már a
második évben tönkre megy a műanyag mütyürjei miatt, vesz az
ember rézből permetező pumpát. S fűnyírót, s istennyilát,
mindenféle szerszámot. Hosszú metsző ollót, hogy a felső
vízágakat le lehessen nyesni a gyümölcsfákról. Amit a ragya nem
visz el, gondoskodnak róla az emberek. Úgyhogy a my kertészet egy
olyan hobby, ami már a szánalmas kínlódás dizájnját adja.
A
harmadik vetülete ennek a tökéletlenkedésnek itt, hogy a
természet pont olyan, mint az ember, hisz mi is a természet egyik
élősködője vagyunk. Amikor szarul megy nekünk otthon, fogjuk
magunkat s elvándorolunk oda, ahol tejjel mézzel folyik minden s
kolbászból van a kerítés. Rátelepszünk népekre,
civilizációkra, élvezzük segélyrendszerüket, vagy éppen
fordítva, eljönnek hozzánk s kiaknázzák a seggünk alól azt,
amire mi képtelenek vagyunk kiaknázni.
Mert
elképzelem a szépen rendezett kertem milyen svédasztalos
feltálalás a mindenféle férgeknek, csúszómászó állatoknak,
gyomoknak s mindenféle cuki élősködőnek. Nincs is miért
hibáztassam őket, hisz itt van, se vegyszer se semmi, néha egy
lelkiismeret furdalásos kapálás, műöntözés az egész
beavatkozás.
Rászokik
a természet az én szép kertemre. Mint léhűtő a gyermek
segélyre. Beossza s jól is tud élni.
A
negyedik dimenziója ennek a dolognak filozofikus. Mert ha mi
emberek eszes s lelki lények vagyunk, meg kéne tudjuk találni
azokat a megélhetési módokat, ahol mindenki megkapja a számítását.
A kertész is, meg az asztalos is.
Viszont
itt van egy társadalmi rákfene még a legspirituálisabb emberben
is, ami miatt sosem lesz ebben összhang, és ez a rákfene a shoping
nyújtotta élvezet. És a shopingolás nyújtotta álszabadság
érzet.
Én
ezt nagyon jól megértettem ezelőtt húsz évvel is, hogy mindaddig
amíg a hazai kistermelőnek nincs a modern normák s igényekhez
felnőtt értékesítési lehetősége, mint például a nagy
bevásárló központok, minden igyekezete, s iránta való elvárás
teljesen hiábavaló. Nem mindenki képes Bach zenére jól alvó
oroszkék macskának eledelt készíteni s azt a méregdrága
belépőket követelő üzletekben feltálalni. Hogy a modern
marketing idiótaságait ironizáljam egy picit.
Hogy
az európai únió s az amerika gyarmata vagyunk, ezek számomra már
rég elkopott vinil lemezek, mert senki nem gátolta volna ha
lakosságilag összefogunk, a polgármesterek nyakát szorongatva s
részvénytársaságokba tömörülve a Metro, az Auchan
üzletházakkal versengve építenénk saját üzletházakat, itthoni
anyagokból, itthoni emberekkel, a saját termelőinknek, korrekt
áron.
Nem,
ezekről még beszélni is tabu, hogyne lenne tabu, hisz a legkisebb
nemzeti szar projekt is azzal kezdődik, hogy pályázatírás az
európai pénzekért. Hát mi a faszomat gondolja bárki is, hogy ad
valaki csak úgy pár millát egy semmi játszótérre, amit aztán
nagy pánglikavágással átadnak...tehát velejéig korrupt az egész
világ, és ez a korrupció lefut a szürke közember agyáig is,
hogy már se nem gondolkodik, se nem mond semmit, sőt nem is akar
semmit.
Na
így a my home gárdenemről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése