Néha meggondolatlan
ígéreteket teszek. Mint ezelőtt olyan huszonöt évvel tettem egy
meggondolatlan ígéretet. Habár ezt az ígéretet is úgy tettem,
hogy nagyjából tudatában voltam, hogy sohanapján csütörtökön
fogom tudni betartani, illetve bevállaltam, hogy soha. Mert van egy
ilyen fajta képlet az életben, amikor az ember ráérez arra, hogy
így, ebben a variánsban, bármennyit igyekszik az ember, sosem
fogja tudni elérni álmait, vágyait beteljesülve látni.
Az életemben sokszor volt
úgy, hogy a szánalmas kínlódást a művészeti csúcsokra emeltem,
ahol a művészet már megszállottság, nincs benne semmiféle
ráció. Így vitt rá néha az alkalom, hogy belekeseredtem
dolgokba. S joggal mondhatták rám, hogy egy frusztrált,
elkeseredett ember vagyok.
Tisztán emlékszem,
ezelőtt úgy kábé huszonöt évvel, a kolozsvári tiniház
felkapott hivatalos együttese, nevére nem emlékszem, elhívott
többször kábeleket javítani, ezt azt megnézni. Volt ott egy
basszusgitáros srác, aki többször igénybe vett. Aztán egy
délelőtt, mikor a csapat nem volt a stúdióban, csak ez a bőgős,
megkértem engedjen dobolni egy picit. Mert ez a hangtechnikusi
pozícióm nekem olyan volt, mikor a 007-es ügynök orosz tisztnek
öltözik, hogy bejusson a Kremlbe. Megengedte, hogy doboljak egy
picit. Puccos Tama dobfelszerelés, Sabian cintányérokkal. Pár
ütemet vertem csak, torkom elszorult, és megnedvesedett szemmel
magamban fogadalmat tettem, hogy addig e pohárból nem iszom, amíg
ilyen dobom nem lesz.
Azután elhívtak
hangmérnöknek, hogy rendesen felvesznek, munkakönyvvel. Turnékat
kell bevállalni. Akkor nemet mondtam, mert bennem a fogadalom már
elszánássá vált. Tudtam, hogy mindig másodembernek fognak
kezelni, így sosem lesz belőlem dobos.
Olyan világot éltünk,
hogy egy utcaseprőnek több értelme volt lenni mint zenésznek, s
egy olyan dobszerkó többe került mint egy lakás. Ilyen
iliberális időket éltünk, ahol a felfőtt agyú besúgó
nemzetőrök voltak a mindennek látói, megmondói, és
természetesen minden bűn a nyugati világból jön és idő
kérdése, hogy mikor omlik össze a tarthatatlan, élhetetlen
kapitalista világ.
Valahogy ez a
nemzettiszta, fajmegőrző világ hamarabb összedőlt, mint valaha a
kapitalista világ össze fog dőlni.
Nos, nem adtam én fel
olyan könnyen, évekig próbáltam dobot csinálni, tákolni, talán
majd egyszer megírom annak vergődéseit, ha túl tudok lépni önnön
szánalmasságán, mert néha nekem is soknak tűnik egy egy ilyen
elmélyült cselekedet filóm. Mert egy dolog éhezni, élni napról
napra a léttel packázva, de emellé dobot fabrikálni szó szerint
a szemétből, ehhez már egy huzatos agy szükségeltetik. Miután
pedig meglévén a tákolt dob, megélni azt a drámát, hogy nincs
hol gyakorolni, nincs kivel csapatot alkotni, mert mind ilyen csórók
voltunk, de kevésben volt olyan elszánás mint bennem, és senki
nem állt mellém, néha a testvérem megsajnált s jött cipekedni,
lelkesedni, eljutottam arra a pillanatra, hogy beláttam: így semmi
esélyem.
Feladtam az álmodozást,
azt mondtam, amíg ilyenem (Tama) nem lesz, nem foglalkozom többé a
dologgal.
a csomag |
Igaz, némi késéssel, de
huszonöt év után betartottam az ígéretemet. „Ilyet” vettem.
Hogy nem Tama dobot vettem mégis, pragmatikusabb oka van, de a
kategória ugyanaz. Sőt, talán a titkon bennem dolgozó
elképzelésemhez közelebb áll a Gretsch dob, mert időközben
rájöttem, hogy nekem nem feltétlenül a rock a lényeg, ha lehet
ilyen hasonlattal élni, a dobolásban az szeretnék lenni, mint a
zenében James Last.
Ez a Gretsch kompozíció
tartalmazza mindazon elemeket, amik nekem kellenek.
Egy a klasszikus
hangzás, kettő a Sabian cintányérok, és három a Remo membránok.
Persze mindez a beképzelt proletár bukszájához igazítva: made in
csájná.
unpakk a csomag |
De ennyi megalkuvás
belefér. Mert egy, a bakancslista nemsokára elévülhet, kimehet a
garanciából, kettő, ennél többre esküt tenni már ahogy szokták
nekem mondani az ár ajánlataimra: uram, ez már irreális, és
három, szerintem a fiamnak itt az ideje, hogy elkezdje.
Teljesen mindegy mi lesz
ennek a kimenetele.
az első doblecke... |
Itt ördögűzésről is
szó van. Bemutatni a sorsnak a fuck you-t.
Mondtam a feleségemnek,
hogy ebben a házból a csend teljességgel el fog költözni. Vége
a csendnek ebben a házban.
Röhögött. A fiam is
röhögött. Azt mondta viccesen: vajon mit fognak szólni a
szomszédok? Milyen szomszédok? Kérdeztem, hogy a viccre
rádolgozzak. Hahaha...röhögtünk...nincs is szomszédunk.
Hajnalban megnéztem a
dobokat...nem volt álom...ott vannak...
Bravó! Bravó! És még egyszer csak bravó! :)
VálaszTörlésSzuper! Törj ki a csendből... :))
VálaszTörlésEz óriási! Hajrá!!!
VálaszTörlésHát te Muzsi, dobolj csak, ha nem a világ örömére, de a magadéra mindenképpen!
VálaszTörlésFura dolog ez... rég örültem más örömének, (nem rosszindulatból, de tudod, már azt is megválogatja az ember, hogy kivel örül együtt) de most tényleg örülök nagyon, hogy van már neked dobod, hogy pipálhatsz egyet,és üssed,a lelked mélyéből, üssed, finoman, erősen, ahogy az írásaiddal is ütöd a szívünket.
L.
Igen. Ezt vártam.
VálaszTörlésHasonlít a mi házunkhoz. Ildivel kitaláltuk, hogy ez a ház kell, és itt vagyunk immár fél éve.
De mondok jobbat. Most néztem meg az Akarat diadala c. filmet.
No nem Hitler személye vonzott be, hanem a filmes eszközök zsenialitását ecsetelte valaki. Rákerestem a jutubin, és szerencsémre megtaláltam.
Erre az akaratra van szükség az élethez.
Akkot meglesz a dobszerkó, a ház, a hatalom. Kinek mi igénye.
Ja, és az élet ettől élet.
Csak ismételni tudom, hogy gazdagabb vagy te sok BMW-s csúcsmanagernél.
Ha ezt viszi tovább Hunor, akkor megvan a folytatásod is.
Köszönöm a lelkesítő szavakat. Azt hittem most mindenki lehord, hogy jobb lett volna azt a pénzt Afrikába fektetni....
VálaszTörlés