Amikor
ilyen kifejezéseket hallok, mint például a társadalom
atomizálódása, az az érzésem, hogy szakszavak mögé bujtatnak a
specialisták komoly, emberre nézve tragikus valóságokat. Mert ez
nem azt jelenti, hogy az emberiség lila esőköpenyről halvány
rózsaszínűre tért. Ez az atomizálódás nem más, mint a család
szétzüllesztése, az egyén és a közösség eltiltása a
boldogságtól.
Hogy
valakik csinálják ezt. Hogy balllib, jobblib s zsidó világuralom,
ilyen hülyeségekről is olvasok. Ez is fix olyan dolog, mint az
atomizálódás szakszó. Egy félrevezető fogalom.
Persze,
hogy vannak mindig akik csinálnak dolgokat. Rossz és gonosz
dolgokat. De nem kell mindjárt kútba ugrani, ha ezek azt mondják,
ugorjunk a kútba.
De
ha már van ilyen szakszótár a társadalmi, közösségi életünkről
figyelem lesikkasztó eszköz, mely egyben bagatellizál minden
egyszerűnek, banálisnak tűnő közösségi elgondolást, meg merem
nevezni a periférikus foglalkozásokat. Mert nincsenek már központi
foglalkozások, csak periférikus foglalkozások vannak. A társadalom
úgy atomizálódott, hogy szakosodott a periférikus
foglalkozásokban. Magyarán mindent megtesz, hogy értelmetlen
legyen a munkája. Mondván ez is munka, oszt ha éppen káros
emberre, társadalomra, természetre, azt mondhatja, hogy csak egy az
állások közül. Neki is élni kell. Pont jókor jön az
atomizálodás mindennek az alátámasztására. Micsináljunk,
áttértünk a lila esőkabátról a halvány rózsaszínűre.
Én
tudom, nagyon kevés ember teszi fel így a problémát. Nekem ez a
központi létproblémám. Hogy értelmetlen dolgokat vagyok
kénytelen csinálni ebben a szétzüllött világban. Nem
életfunkciókat betöltő asztalos munkákat, hanem flancolásra
hivatott termékeket. Egy egyébként életfunkciókat betölthető
hivatásos munka az értelmetlenség zónájába atomizálódott.
Számomra
a foglalkozások, a munka alapja a föld művelésnél kezdődik.
Nagyon fontos, hogy miként dolgozzuk meg a termő földet. Azután
jönnek a földművelés körüli tevékenységek, mint állat
tartás, eszköz gyártások. Nem mindegy, hogy ezt hogy szervezzük
meg, hozunk idegen gépeket, melyeknek újra idegen alkatrészek
kellenek, idegenből hozott üzemanyagra, idegenből hozott
használati tudást, és nem utolsó sorban függőséget az
idegentől, vagy megoldjuk magunk saját erőből, saját
tehetségünket és leleményességünket felhasználva?
A
háztartás dolga. Az otthoni kiskert. A konyha, a főzés, a
takarítás. A lakberendezés. Mind családot, közösséget
összetartásra hivatott elvégre létszükségletet biztosító
foglalkozások. Ezzel szemben az ingázás egy szemering elosztó
irodába, vagy kábelgyárba drótnak, kocsmárosnak egy pizzázóba,
s ilyenek, mind értelmetlen, családot megviselő foglalkozások.
Nincs időnk egymásra, elmegyünk egymás mellett, beépülünk egy
társadalmi életbe, ami nem vezet sehova, nem hozza a boldogságot,
csak az illúziót, hogy a miénk lehet minden színes esőkabát.
Erről
szól az életre idomító iskola. A gyerekeket eltávolodásra
tanítja az iskola, az egymással szembeni örök versengés által,
a számozott értékeléssel, mely nem hozzáállás, tehetség,
alkat, képesség szerint értékel, hanem ki a legjobb és ki a
legrosszabb elvén. A legjobb az aki képes leghamarabb elsajátítani
az atomizálódást, a kiemelkedést, az eltávolodást. A
legrosszabb az, aki nem tud beilleszkedni, megtörni. Az ilyenre azt
mondja a társadalom tudomány, hogy kiközösítéstől kezdve a
börtönig a jutalma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötelező
iskoláztatás?
Egyetlen
problémája a modern tanügyi rendszernek, hogy nem verhetik a
gyerekeket nevelés szempontjából. Mert egyébként a tanügyi
rendszert fenntartó atom zsoldosok mindent a legnagyobb rendben
találnak. Hogy értelmetlen, periférikus foglalkozásokra
ösztönzik, hajtják a gyermekek figyelmét, egyáltalán nem okoz
nekik alvás zavarokat éjszaka.
Groteszk
és aljas képmutató módon viszont behozza az európai pénzt és
hagyomány ápoló rock koncertet szervez két tehetségtelen mezei
ornyikálás és hegedű vinnyogtatás között, hogy egyértelmű
legyen a házi zene banalitása.
Azt
mondja ez a társadalom tudomány, hogy sajnos atomizálódott a
társadalom és sajnos mindenki egyénileg kell megvívja a saját
harcát, a boldogulást mindenki maga dönti el, használja ki, saját
tehetségére, adaptálódó készségére támaszkodva, ezért van
szüksége ezeknek az elsajátítására.
És
innen ágazik ki aztán a magány, a magára maradt független ember,
a mű élelem, a mű élet, a mű zene. Mű a virág, a gyümölcs,
mű a foglalkozás is.
Mert
ugye, amikor a család maga gondoskodott az élelem előállításáról,
az együttlét mellett megvoltak a finom sütemények, szörpök,
megannyi virág a ház körül, az alkonyatkori megpihenések közti
beszélgetések, melyek már csak képzeletben élnek. Ennek a valós
verziója a klikktávolságra lévő kék képernyő, mely mögött
talán van egy másik személy, de lehet, hogy nem az, akinek
képzeljük, és az is egy klikkel eltűnhet egyik pillanatról a
másikra. Hisz végtelen a választék, sosem jó az, ami van, mindig
más kell.
Ez
az atomizálódás a saját akaratunkból, a saját költségünkre
zajlik, önként mondunk le a közösség, család fogalmáról, s
nem utolsó sorban magunkról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése