Azok
a régi szép idők, sóhajt fel Csabi. Ültünk egy kávézó
teraszán. Vártunk valakit. Közben egy ismerős ment el előttünk,
elfordította a fejét. Erkölcstelen emberekkel, kik a reggelt egy
kávézó teraszán töltik, nem treábázunk (nincs dolgunk velük).
A Csabi szerinti régi szép időkben az emberhez a kiszolgálók
mosolyogtak és nem verték át egy lej nyolcvan banival a
visszajáróból. Hagyjad Csabi azokat a régi szép időket, mondtam
neki, mert geci ember volt van és lesz örökké. Csak mi szeretjük
idealizálni a múltunkat, ahogy idiótizáljuk a jövőnket.
Konvenciókkal
és munkával tele életünk (mondom ezt ki a route 66 forradalomra
is azt mondom, hogy nem az a forradalom amire szükségünk
volt/van/lesz, mert nem oldott se fel, se meg semmit) kivetít egy
nemlétező emléket egy nemlétező világról. Amint mondtam, az
emberi életek egy adott pillanatban mérlegre tett statisztikai
adatok, és a jövőbe vetett néha túlbuzgó vakoptimizmus így
elkeni a múltat ilyen mézes mázos, nosztalgiázásokra alkalmas
emlékekké. Avagy a saját konvenciós rabságod kivetít egy ilyen
szabadulást a múltba, amikor hej de szép volt minden.
Volt
egy frászt.
Néztem
egy videót egy öreg néniről, ki mesélt a múltjáról, az első
benyomásom az volt, hogy hű de fasza, de két napja a részleteken
rágódom -apropó igényesség- és egyrészt azért idegesít, mert
hogy én elsőre mindennek bedőlök, másrészt pedig felfedeztem
ezt a hamis elmerengést egy nemlétező tiszta erkölcsű elmúlt
világba.
Nem
akarom itt legendás emberek emlékét bepiszkítani, de ha csak fele
volt igaz annak amit azok leszármazottai meséltek, akkor is baj van
szerintem.
Mert
voltak ezek az ágymelegítő ágyasok. Mondta ez az öreg néni a
videóban, hogy akkoriban a háló szobákban nem fűtöttek. És itt
beugrott nekem egy másik ilyen élő legenda leszármazott, aki
ellenezte a hálószobai fűtést, mondván, hogy az tiszta betegség.
Huszonnégy fok valószínű nem jó a hálószobai hőmérsékletnek,
de szerintem hat illetve nyolc fok sem, talán a gyakori fiatal
elhalálozásnak is egy oka lehet, de mint mondtam, ahol van kilenc,
három elpusztul (magához vette az isten), kettőt elvisz a háború,
himi-humi kettő-három megmarad.
Talán
ez a hideg hálószobás dolog kedvezett a tehetős grófoknak, kik
az éjszakára előmelegítették az ágyaikat nem forró
téglákkal, hanem élő fehérnépekkel, kiket aztán ha kedvük
szottyant megdugdostak, hogy csak úgy szaporodott az el nem ismert
szőke örökösök száma az olcsó munkaerőként behozott
barna bőrű purgyellán népek között. Ezek az emberek ma legendák,
a nosztalgikus erkölcs inspirálói, mi meg ezen legfeljebb
nevetünk, mint ahogy nevettek egy ilyen legenda leszármazottai,
hogy ki tudja Pityu bácsinak még hány gyereke lehet itt-ott, a
lényeg, hogy nem ismerte el őket, így a vagyonhoz sem nyúlhatnak.
He-he-he.
Ja,
és a gondolat menetet folytathatnám, ha nem sürgetne az új
tizennyolc kéthetes fürjecske, kik már szökdösnek és félek
kiszöknek a krésából (nevelde), be kell fejeznem a ketrecet nekik, a most
már tökéletesedő ketrecet.
Hogy
megint sötéten látom a világot? Dehogy. Aki nem ért engem, az
van még sötétben. Mert miről beszélek? Arról, hogy itt van
előttünk a mai nap. Nincs más recept a mai napra, mint megfogni a
munka végét, bármi legyen az, nincs olyan, hogy nem vetsz, nem
öntözöl, nem aratsz, mégis van. Tiszteld és szeressed azt aki
melléd áll, és annak a javára távolítsd el azt aki nem áll
melléd.
És
mivel nincs példakép, ne is keressük őket. Hagyjuk a francba a
legendákat, melyek a lustaság, a trehányság és erkölcstelenség
kivetítései egy fehér álomvásznon.
Magunknak
legyünk mi magunk a példaképeink.
Talán
így lesz egy jobb és szebb világ. Ha nem is globálisan, de
legalább a miénk legyen az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése