Azt
mondta Jézus, hogy azért nézzük az időket. Mert ha be van
borulva az ég, még eshet az eső.
Figyelem
azért ezt a görög csodát. Mi egy görög banktól vettünk volt
kölcsönt, és megkérdezte a feleségem ezt a bankos csodaembert
ezelőtt egy évvel, hogy de mi lesz, ha becsődölnek a görögök?
Ó, legyintett magabiztosan, nem félti a görögöket, mert eladnak
egy szigetet és minden rendben lesz...Ugye ma már más a helyzet.
Nem olyan egyszerű a dolog, hogy eladnak egy szigetet. Na de ezelőtt
egy évvel ha mondtál valamit, azt mondták túl pesszimistán látod
te ezt a világot. Nem kis önkritikával kezeltem ezt a dolgot
magammal szemben, hogy ne legyek azért olyan pesszimista, habár
nekem végig az volt az érzésem, hogy aki mindenek felett
megtartotta az optimizmusát, ezt a fajta idióta optimizmusát, hogy
nem kell félteni a görögöt, annak sok fogalma nem volt,
helyesebben nem is érdekelte a világ sorsa, csakis akkor vágott
vádlóan szomorú képet, amikor ilyen Mozambik éhezőkről
beszélt. De ugyanez a másik pillanatban megette volna a szarát is
fösvénységében. Hogy, hogy nem, de ezek a fajta optimisták sosem
azok, akik valamit alkotnak az életben, megjegyzem önerőből. Mert
aki önerőből, a piacról élve alkot, annak nincs mitől ilyen
mozambikos kiütései legyenek, mert ez a fajta ember az, aki
munkája, aggodalma és időjárásnézése által nemcsak akarná,
szeretné megváltoztatni a világot, de meg is teszi. Csak persze ez
mindig mond valamit, ami nem tetszik ezeknek az álszent barom
vigyoriknak, akik tulajdonképpen az alkotó ráncos homlokából
élnek. Ezek a buddhás meg ilyen szentek mögé bújt optimista
mímelők az emberiség rákfenéje, mert örökké a munka ellen
szítanak. Ne dolgozz, ne csináld, minek? Úgysem viszed a mennybe.
De ha nézed a német kisvárosokat, el vannak ájulva a sok
virágtól, hogy nincs szemét, minden rendezett, hogy na ugye,
milyen szép? Há de mitől, ha nem a rabok faszától szép az a
német kisváros? Mert nem az üssten cseszte oda nekik büntetésből,
hanem szorgos kezek és ami legfőbb, hogy igény, vágy és
áldozatkészség által lett oda a rend és a sok virág, rendezett
épületek s civilizáció.
A
messze néző embernek kötelessége kémlelni az eget és aggódni.
Pontosan ebben rejlik az optimizmusa, hogy reméli a jó időt, hogy
dolgozhat. Alkothat. Gyarapíthat. Erre meg mint egy gonosz manó az
áloptimista egyet cincog s istenek haragját gerjeszti az elfoglalt
munkás ember fejében.
Mert
hogy mit árthat nekünk ez a görög dráma? Jó kérdés. Egy
mintát mindenképpen szolgálhat nekünk, hogyan omlik össze az
áloptimisták világa.
Mert
ugye, így kémlelve az eget jutottam oda szép lassan, hogy
elvesztettem a reményemet ebben a jelen gazdasági modellben. Hogy
ez regenerálódni képes. Nem, ez már regenerálódni nem fog, ez
csak lassan és kínok közt fog elpusztulni. Mert amikor naponta
hall az ember olyan híreket, hogy gyárak zárnak be, emberek ezrei
kerülnek utcára, több ez már mint paranoiás jövőbe látás.
Nem
hiszek én már a biztató szóban. Ennek az értéke is felhígult.
Elértéktelenedett a pénzzel együtt.
Itt
egyetlen út van. Kihasználni, kifacsarni az utolsó garast is amit
még ez a félig hulla gazdaság adni képes és belerakni a kertbe.
Ez az én optimizmusom.
Ezen
agyalok feszt, mit tehetek még ami nem kerül sok pénzbe? Vettem a
piacon eper palántákat. Hatvan palántát vettem. Olcsón adta egy
epres srác. Ötven bani palántája. Hogy vettem hatvanat, a srác
lelkesen magyarázta hova ültessem, és miegymás. Két és fél
pakk cigibe került. Na de itthon nézegettem, hova is ültethetem?
Mert a hátsó kert be van már tervezve. A keleti nap kell neki, azt
mondta ez a srác. Hát csak elől van keleti nap a gyümölcs
fáknál. Nosza kiegyeztem a Csabival, felásott egy tíz méteres
szakaszt, szépen bekerítette hulladék lécekkel. Talán ma vagy
holnap kiültetem az eper palántákat.
Azért
örvendek az epernek, mert az eper a családban egy egyhangúlag
elfogadott csemege cucc. Nem valami egres vagy ribizli, ami nem
biztos, hogy mindenkinek ízlik. Bármennyi legyen belőle,
feldolgozzuk, a desszert meglesz.És ha baj lesz, lesz mit cserébe
ajánlani. Szörp, íz, gyümölcs. Kaphatunk érte lisztet,
kukoricát.
Ez
az eperbiznisz. Azt mondja az áloptimista, ó, mi az? Csak
elülteted, oszt szaporodik mint a csihány. Ó igen. Csak fel kell
ásni egy részt, ami tele van gyökerekkel, valamilyen kerítést is
kell neki csinálni, mert a kutyák, emberek letapossák. El kell
ültetni, öntözni, gyomlálni. Ha erre nincs idő, valakit meg kell
kérni, azt ki kell fizetni. Ha meghúzod a vonalat, látod, hogy nem
éppen semmiség. De egy dolgot kell meglátni: ez megvan. Az idén
ezt nem reméltem. Szerencsére hozott ez a román asztalos nekem
munkát, így kijutott az eperbizniszre is egy kicsi.
S
akkor azt mondta ez a Csabi, hogy ő biza felássa végig a
gyümölcsfák előtt, még befér oda egy s más. Igazat adtam neki.
Mert vettem ültetni való pityókát, azt mondtam az idén pityókát
is ültetek és tököt feltétlenül. Jött egy másik román, hogy
kapott egy nagy telket évi háromszáz lejért, sok kukoricát
lehetne onnan kiszedni, hogy vállaljam be. Mondom neki, nincs ahhoz
nekem pénzem most. Lemondtam. De elgondolkodtatott a dolog. Most
vajon én vonzom az ilyesmit, vagy egyre több ember keres más
alternatívát? Nem vagyok teljesen tisztában ezzel, mert akikkel
érintkezem, nem érdekli őket sem a görög modell, sem az enyém.
Én
egy dolgot tudok. Amit ma elvetek, azzal holnapra előrébb vagyok.
Ahogy
elkezdtem az új fürjketrecet csinálni, már menet közben újra és
újra gondolom. Nincs mit csináljak, be kell vállaljam és el kell
fogadjam, hogy nem lesz ez sosem tökéletes és végleges. De nem
adom fel. Mert érzem az apró lépések eredményét és erejét. És
főképpen annak örvendek, hogy egyre többet tapasztalok, kerülök
közelebb ahhoz a világhoz, amit magam köré teremtek.
Vasárnap
a ketrec vízszerelésén dolgoztam. Rézcsövekből forrasztottam,
netuddmeg milyen kacifántos rendszert agyaltam ki papagáj
itatókkal kombinálva...aztán nem jött be valami, szépen elraktam
a rezes bandát, ne váljak mások előtt röhejtémává, és
visszagondoltam a tejfölös doboz itatót.
Na
csak ezt akartam ezzel, hogy vannak azért zsákutcás elgondolások
is.
De
“hey man!” A fürjeket már több mint két hónapja tartom és
még élnek! Ez már csak valami nem? Ahhoz képest, hogy azt hittem
az első napokban megeszik majd ezek a fűnyírósék kutyái a
kinyuvadt csürkéket!
A blogban bemutatott asztalos termékeket Te készíted?
VálaszTörlésMert ha igen, úgy gratulálok hozzá. Én maximum a képeim kereteit készítem és azt is sűrűn fagittel javítgatom, mert képtelen vagyok megtanulni a szépen fűrészelést. Pedig nagyon igyekszem.
Az eper jó ötlet! Nekem az a tapasztalatom, minden évben kisebb, kevesebb. Mondták, hogy kb. 3 évig jó. Tudomásul vettem és hagytam, hogy a kacsok fussanak, új tövek legyenek, de az idén veszek eper tápot, mert nem hozza az első évben elültetett nagyságú és bőséges termést.
A melegházban növögető "fingatósokat" öröm nézni!!!
Gratulálok ehhez a sok erőhöz, szorgalomhoz és az ebből fakadó bőséghez!
Köszi, Beáta.
VálaszTörlésAz asztalos dolgokat én készítem a saját műhelyemben. Az illesztéseknél nagyon fontos a vágás minősége. Ezt gyakorlatilag gép nélkül csak olyan mint a vélemény: relatív. Különösen a képkereteket összeilleszteni egy szakmai kihívás minden asztalosnak, mert ugye, ott a legkisebb szög eltolódás is rögtön virít. Házilag elkészíteni merészség és néha idegesítő, de nem lehetetlen.
Az eperrel csak az idén kezdem el. Valószínű ezeknek is van mindenféle titkuk...majd megfejtem őket...
Ilyen munkák mellett rengeteg forgács és fűrészpor keletkezik.
VálaszTörlésEzzel nagyon jól letakarhatod az eper földjét. A fűrészport alulra, rá pedig úgy 5 cm vastagon a forgácsot.
Kevesebb lesz gaz és nem lesz sáros az eper, ugyanakkor nem kell locsolni sem annyit.
Én már használom pár éve más növényekhez is. Ősszel beásva porhanyítja a kötött talajt.