Felmerül
bennünk a kérdés, ha nem számíthatunk senkire mi kis emberek, akkor mit
tegyünk? Amíg az embernek van egy biztosabbnak látszó munkahelye, addig
nem érdekli, mi van a világban. Mihelyt megszűnik a munkahelye, és
eltelik az a bizonyos ideje, amikor már a pozitív szemléletének sincs
értelme, hogy sebaj, majd fog találni magának munkahelyet, van két
esélye. Az egyik esélye az, hogy csüng a családján, mint egy eltartott,
ha van ilyen családja, amelyik eltartsa, vagy a másik esélye az, ha
felfedezi önmagát és belevág valamibe. Nyugodt lélekkel mondom, hogy aki
a másodikat válassza, az nagyon helyesen dönt. Egyrészt mert szerintem
leáldozott a munkahelyes világnak, ilyen alig lesz, hogy elmegyek
valahova nyolc órázni. Másrészt meg nincs mire várni. Sajnos nincsenek a
vezetőink között okos emberek, legyen az hatalmi vagy ellenzéki. A
politikusokra egyelőre nem lehet számítani.
Az
utóbbi időben találkoztam olyan ismerőseimmel, akiknek mind jó állásuk
volt, biztosnak látszódtak, közben elvesztették és elbeszélgetve velük
mindegyik azt mondta, hogy egy darabig reménykedtek, vártak, olvasták az
újságokat, aztán egy idő után abbahagyták, elkezdtek munkákat
vállalgatni. Ki itthon, ki külföldön.
Engem
ez a fajta krízis nem igazán érintett, mert én felvállaltam a saját
életemet már tizenöt éve. Magyarán megéltem egy pár csúcsot és völgyet.
Igaz, ennyit nem aggódtam soha, mint mostanában. Mert ha korrupt is volt
a mindenkori hatalom, a kisembernek mindig volt egy kiskapuja. Ma ez a
kiskapu nemigen látszik.
Nemrég
hárman beszélgettünk erről. Mindegyik tudott példákat hozni arról, hogy
mások hogy csinálják. Érdekesek voltak azok a példák. Azért tűntek
számomra érdekeseknek, mert noha különböző ágazatokból voltak merítve a
példák, volt egy közös bennük, éspedig a minimális szinten való működés.
A láthatatlanság. És talán azért, mert inkább a szürke gazdaság alatti
szinten működnek. És talán az sem megvetendő, hogy legtöbb ilyen
kezdeményező igen kiábrándult az állami rendszerekből, elvesztették
mindenféle bizalmukat a hatóságokkal szemben.
Beszélgetés
közben felmerült az a kérdés, hogyan tudnánk egymáson segíteni? Persze,
az egy dolog, hogy egymástól kéne vásároljunk, de hogyan? Mert az elég
ciki, hogy minden nap az ember elmenjen cipóért az egyik faluba, tejért a
másikba, szóval ez így nem működhet. Pedig mikor mindegyik
összeszámolta az ismerőseit, kiderült, hogy még itt a szórványban is
vagyunk magyarok, akik majdnem önellátók tudnánk lenni, az alap
élelmiszereket direkt a termelőktől tudnánk vásárolni. Abban is
megállapodtunk, hogy nemcsak árban járnánk jól, hanem minőségben is.
Én
a kisember reményét ebben látom. A személyes autonómiát, egy
láthatatlan közösségben. Ha jellemeznem kéne az elkövetkezendő időket,
akkor azt mondanám, hogy a minimalizmus ideje jön. Fel kell aprózni a
nagy dolgokat, hogy ne legyen szem előtt.
Felmerült
bennem az az ötlet, hogy talán kéne egy honlapot rittyenteni a hunyadi
termelőkről. De aztán elvetettem a gondolatot, mert nem biztos, hogy jó
az a hunyadi kis termelőknek, akik csak félig meddig nyilvánosak.
Esetleg a tudatosságot kéne fejleszteni, hogy figyeljünk egymásra,
biztassuk egymást és főképp vásároljunk egymástól.
Persze,
vannak ilyen hozzáállások, hogy szabad piac és még a pap is onnan veszi
a kenyeret, ahol olcsóbb. Vannak rossz tapasztalatok is, hogy támogatva
akartak vásárolni, és kiderült, nem érte meg, a termék nem volt
minőségi. Benne van a csomagban. Viszont nem érdemes egy két kellemetlen
tapasztalatért lemondani a tervről. Mert van ennek egy másik jó oldala,
hogy aki komolyan a saját termeléséből akar megélni, előbb utóbb vagy
megtanulja jól csinálni a dolgát, vagy egyszerűen lemarad a dologból.
Nem
veszek a szomszédomtól tejet, mert pisiszagú a teje. Kész. Érdeklődtem,
ez nem normális, a tejnek nem szabad pisiszagúnak lenni. Nem érdekel,
miért pisiszagú, de így nem kérem. És nagyon megnézném azt a tejet, amit
egy magán termelőtől vennék. De nem zárkózom el. Szerintem lehet
nempisiszagú tejet előállítani. A feleségem munkahelyére egy román, öreg
házaspár mindig friss zöldséget hoz. Ég és föld az íze a piaci árúhoz
képest, a multikról nem is beszélve. Vevők voltunk uborkára,
paradicsomra, padlizsánra. Télire is eltettünk jó sokat. Nem néztük azt a
pár banit, amit pluszba fizettünk. Valamivel többet kértek, mint a
piacon, de a minőséghez és a kiszolgáláshoz mérve teljesen elenyésző
volt az a plusz. El tudom képzelni, hogy egy kertész család néhány ilyen
vevőből meg tudna élni. Egy néni hozott sajtot. Hogy saját készítésű,
azt mondta. Aztán észrevettük, hogy mindig más ízű volt a sajt.
Kiderült, hogy viszont eladó volt. Megvette innen onnan és eladta
másoknak. Lemondtuk a sajt dolgot. Ha valóban saját lett volna a sajt és
jó, vettük volna.
Az
utóbbi időben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy engem kerestek fel,
mint asztalost, hogy úgy gondolták, ha már rendelnek, tőlem, magyartól
rendeljenek. Az elején féltem ettől, mert arra gondoltam, hogy ez mese,
ezzel akarnak leszedni a lábamról. De aztán ráébredtem arra, hogy nem,
ez egy lehetőség. Igen elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy ebben az
irányban kell nekem nagyon kifejlődni, ami azt jelenti, hogy a munkám
minőségére fokozottabban oda kell figyeljek, inkább ne csináljak olyant,
ami van a piacon jobb nálam. Ezért is döntöttem úgy, hogy egyszerű
asztalosnak fogom magam megismertetni, egyéb okok miatt is, nem fogok
teljes szolgáltatásokat bevállalni. Mert jobb egy egyszerű asztalosként
ezt azt csinálgatni, kevesebb pénzért, de ugyanannyi elvárással, semmint
vetekedni a hitech termékekkel, még ha féláron is. Ilyen szempontból
sikeresebbnek látok egy olyan termelőt, aki azt mondja, hogy kidolgoz
egy sajtot, ami megtetszik egy adott vevőkörnek, és akkor ezt a
minőséget megtartja, mint a Szentírás betűit.
Szerintem érdemes erről beszélgetni. Mert nemcsak sajtról van szó, kiterjedhet ez a felfogás az élet minden területére.
Az
egészben az a jó, hogy erre a fajta közösködésre a világban
kialakulófélben levő helyzet valamennyire kényszerít. Kényszerítve
vagyunk felmérni a saját erőnket, és használni a kezünk ügyébe eső
eszközöket, lehetőségeket. Nem kell ehhez sem a jobb oldal, sem a bal,
sem a vallás, sem semmi más dolog, mint a túlélési vágy.
Vannak erre kísérletek felénk is. Például a termelői boltok. Kimarad több "kéz", így olcsóbb a termék. És valóban -ahogy vélekszel te is-, ha minőséget adnak, akkor hamar kialakul a vevőkör. Nekem is szimpatikus a dolog, járok is ilyenekbe és nem sajnálom a csekélyke pluszt, amivel magasabb az ár a multiénál. Mert sokkal jobb a termék és hazai!
VálaszTörlés