Rá
vagyok kényszeredve a pihenésre. És pihenés címen az írásra.
Mert mit csináljak ülve? Persze, majd kitalálom. Akarok ilyen
apróságokat kitalálni, rengeteg ötletem van, és azokat
interneten árusítani. Azzal el tudnám érni, hogy napi egy két
óra gépi, azaz álló munka után négy ötöt ülve is rá tudok
dolgozni. Azt is kiagyaltam, hogy a stúdiót nem fejlesztem tovább,
ami van nekem bőven elég, még az es sok, és kialakítok egy
szobaisztikus kis szerelő műhelyt. Mert így le tudom kapcsolni a
műhely fűtést teljesen. A jelenlegi helyzethez mérve az még egy
30%-os tüzelő spórlást jelentene.
Egyik
nő ismerősöm, fiatalabb nálam, hallom valami kis szívrohamos
malőrje volt. Fura, mert az a valaki, aki műtős precizitással
monitorizálja az egészségét, fogyós táplálkozása van,
rendszeresen jár mindenféle fittező nyomorúságra, egy aktív
ember, mindig pozitív, nem magába tartó személyiség mint én,
ami a szívén az a száján, mégis.
A
múltkorjában éppen kérdezte, hogy amikor elkezdtem a cukor
kezelést, lefogytam elég jól, de visszahíztam egy kicsit. Igen,
akkor megijedtem és alig ettem, mert nem tudtam mi a frászt egyek,
hirtelen lefogytam, de erőm se volt semmire. Megerőltetés volt
bármi. És úgy is erőltettem magam, hogy menjek és azt a keveset,
de csináljam. Mert az orvos szerint is az mentett meg eddig. Aztán
valamennyit visszahíztam és alább nem tudok fogyni, hiába
koplalok. Azért mondom ezt, mert azt mondta, hogy nagy
erőfeszítéssel fogy le valamennyit, utána rögtön mindent
visszapakol, hiába tartja a diétát. És noha letesz pár kilót,
de mégsem érzi jobban magát. Most meg hallom, hogy kerülgeti
valami. Valami történik a fogyásra koncentráló emberekkel.
Feleségem szerint a szív hozzászokott a nagy munkához és az
ember ha drasztikusan lefogy, az első komolyabb erőfeszítésnél,
idegességnél a szív felmondja a szolgálatot.
Beleolvastam
ebbe a paleo dologba, mert már több helyről jött az ajánlata.
Hogy őszinte legyek, már az első pár sornál kezdett izzani a
biztosítékom. Hogy a nyugat a geci és minden orvos egy sarlatán.
Szóval így kezdeni nekem beadni a paleot elég durva. De azért
elolvastam több mindent, amit ez a Szendi Gábor ír, elolvastam a
wikipédián is amit a paleoról ír, és pár étel receptet. Hát,
hogy őszinte legyek, a dicsőséges múltba révedezés egy újabb
kacsintásán túl nem adnék neki több jelentőséget. Tehát hogy
a paleo genetikája több tíz ezer éven át csak tudott valamit,
amihez nem tudott adaptálódni a geci nyugat utóbbi száz évében.
Tulajdonképpen
amit az én diabetológusom felírt nekem, az már majdnem a paleo
étrend, ami pedig nem az, ahhoz már hozzászokott a több száz
éves genetikám.
Ami
lejött nekem, az a no cukor, no liszt, viszont sok hús. Hát nagy
vonalakban, gyakorlatilag ezt betartom, mégis gyógyszerekre
szorulok, mert másképp a cukor szintem nem stabilizálódik. Napi
két Siofor rendben tartja a cukromat, nem megy se túl fel (125
alapban) és se túl le, ahogy azelőtt szokott, hogy 75-80ra lement,
amikor már elkezdtem remegni és izzadni. Többféle kezelés után
ezzel stabilizálódott a cukor szint.
Viszont
amit hiányolok mindenféle táplálkozás üggyel foglalkozó
múltbatekintő nosztalgizálásnál, hogy senki nem foglalkozik az
életmód minőségével. Hogy az ember miből él, hogyan keresi meg
a kenyerét, szereti e vagy utálja a munkáját, jól érzi magát
abban a szociális közegben vagy sem? Mert szerintem minden diétának
ez lenne az első alapkérdése. Mert szerintem a lélekből indul
minden. Hiába a legújabb gép, ha szoftvere vírusos.
Úgyhogy
megint ugyanoda kanyarodok vissza: melyik az a gazdasági terv, amely
a nyugalmas munkatempót megengedi, ebből meg lehet élni, meg lehet
szeretni és másokat is inspirál? Az, hogy mi megy be a szánkba,
az másodlagos szerintem.
Romokban
heverő lélekkel, és szellemmel teljesen hiába vegázunk,
paleozunk vagy bármi másozunk.
Ezért
vagyok ideges az úgynevezett hagyományőrző kutykuruttyokkal, mert
a részegségen, a ledérségen át vezet a hagyományok
megőrzéséhez, mint az a nagy kovács öltözetű izmos csávó, a
nagy üllővel kirakva, hogy aztán a végén a “Fierul” gyár
két lejes rozsdás patkóit tíz lejbe ossza a gyülekező magyar
szerencsefiaknak. Ezek egyik sem akarja a hagyományos életmódot
restaurálni, csak az emblémáit felárban eladni. A sok marhának.
Szóval
menjünk a geci nyugat villanygyárába áramot biciklizni, mert ugye
ennél fantáziátlanabb gazdasági terv még a leg elvetemültebb,
legmegveszekedettebb ősmagyar dömpingernek sem jut eszébe. Ez a
helyzet.
De
ezzel már nincs mit csinálni. Itt mindenkinek magának kell
radikalizálódni. Azaz kézbevenni a sorsát. Másképp kifejezve:
elindulni a keskeny úton.
Úton
útfélen eszembe jut ez a Jézus.
Más.
Láttam egy videót, egy indiai csávó oldalán, amint lefilmeztek
egy illegális határátkelést. Egy ürge egy ilyen duba (kisbuszféle teherautó) tetején volt meglapulva, mint az egér a műhely
kazánom alatt. Nézték a határőrök, át meg átfésülték az
autót, de egyik sem nézte meg a tetejét. Valahonnan felülről
volt filmezve, és aki filmezte, az valószínű arabul imádkozott.
Mikor az autó elindult és elhagyta a sorompót, sűrű
alahuakbarozást nyomott a filmező. Az imádság első része
aggódó, kérlelő, a vége meg dicsőséges volt. Minden keresztény megirigyelhetné.
Nekem
vicces volt, de tudom, hogy a bevont egyénekre lebontva nem volt
vicces, hanem inkább katartikus. Meggondolatlanságomban el is
küldtem két viccesebb ismerősömnek, akik elég sűrűn küldenek
nekem félreérthetetlenül obszcén jeleneteket (szemérmetlenül
izgő mozgó női jeleneteket), gondoltam megviccelem őket ezzel a
videóval, hogy “az ima ereje”. Gondoltam ennyit csak kibír a
humor érzékük, de megjegyzem, nem akartam gúnyt űzni azoknak a
szerencsétlenek a helyzetéből.
Tehát,
ezek az ismerősök, akik egyébként nem reagálják le azon
megosztásaimat, amik a gondolataimat, alkotásaimat illeti, mit
mondjak, instant elkezdtek magukból kivetkőzni, hogy mi ez a szar,
hogy gépfegyvert rájuk, szóval a ledöbbenésnek a sora rajtam
volt, hogy mi a fenétől vetkőztek igy ki?
Na
ugye? És kérdem én, a gyűlöleten kívül, mi a szart tesznek
ezek le az asztalra az eljövendőnek? Hát azt, amit ebbe is rakni
akartak: a faszukat.
Kinek-kinek magának kell megtalálni a megoldásokat, s bár könnyűnek látszik ebben az információáradatban, de tán éppen ezért nem az. Te is jó alapkérdéseket teszel fel, s lehet kutakodni a mai tudomány állításait illetően, de te sem tudós vagy, hanem asztalos, s ott is találsz nap mint nap megoldásra váró kérdéseket. Hogyan is láthatnánk át az élet minden területét? Még ha figyeled is a tested reakcióit - terhelésre, gyógyszerekre, bármire - és összeveted az orvosod tanácsaival, akkor is csak magadra maradsz a döntéssel: követed-e az utasításokat, vagy megpróbálod a saját tudásod-érzésed-beállítódásod alapján a magad receptjét követni. Amit én követek: eszem, ami jólesik - és érzem, hogy már nem kell annyi, mint akár csak pár éve - s ha mégis befalok, viselem a következményeket. Lehet, holnap ez egy infarktus lesz. Vagy más. Próbálok mozgékony maradni, a feladataim ezt segítik is, az elfáradás mégis már sokkal korábban jelentkezik, mint régebben. Van súlyfelesleg is, jelenleg ezen próbálok változtatni, de már ez sem megy úgy, mint régen: a bevált diéta és némi edzés már nem hoz olyan látványos eredményt, mint régebben. Itt is fáj, ott is fáj, próbálunk vigyorogni rajta. Ha kimozgatjuk az ízületeket, utána minden sokkal könnyebb. Talán csak ezt tudom tanácsként ajánlani mindenkinek, mert ez szerintem egyetemes igazság.
VálaszTörlésÚgy van, ahogy mondod. Aztán be kell azt is számítani, hogy akár el is patkolhatunk. A fő az lenne, hogy ne hagyjunk túl sok bajt szeretteinkre, ha mégis elpatkolnánk.
Törlés