Hm.
Mondtam én, hogy félreteszem ezt a gondolatvilágot, mert nem
találok értelmes fonalra. De szunyáltam egy jó délutánnyit,
most meg ernyedten bambulok itt és eszembe jutott, hogy
elfelejtettem tejet venni, meg pálcikákat nézni a zsiszkben. S
akkor eszembe jutott ez a téma. Másra képtelen vagyok.
Erőtelenségem révén szégyenlem koravénségemet. Hogy lehetek
ilyen puliszka?
Azt
hiszem megértettem Kassai Lajos fő tézisét. Hogy önmagában egy
tevékenység idea nélkül nem ér semmit. Ha megteremted az ideát,
akár lovas íjazást is létrehozhatsz közösségi szinten, illetve
egy sikeres vállalkozást is építhetsz belőle. A lovas íjazást
Kassai Lajos eredetünk egyik tézisére, ideájára építette.
Szerintem ez a sikere. A dolog sportszerűsége csak csemege, üzleti
siker része pedig igazolja, hogy jól gondolta. Spirituális
egzótikája arra is rábírja klienseit, hogy akár befagyott tavat is
átússzanak. És ez nem vicc. Ezen komolyan elgondolkodtam.
Hogy
jól gondolja amit gondol ez a Kassai, ő maga is azzal bizonyítja,
hogy “itt vagyunk, nemde?” Érdekes. Fifikás. Bevallom, érzek
benne egy kis ügynöki trükköt, de lehet benne némi igazság.
Most
értem meg mire jó a mantrázás, az ismételt ima, hisz ha nem
magyarázom be magamnak folyton, hogy jó amiben élek, még
megingathat a hitem... s akkor omlik minden?
Igen.
Veszélyes úgy élni, hogy senkit nem csalogatsz magadhoz, nem
veszed körbe magad tanítványokkal, hívekkel, rajongókkal.
Nem
tudhatják meg a hívek, hogy délutáni szunya után bambán nézel
a sötétbe, fél zoknit lógatva a kezedben és nem tudod érdemes e
megkeresni a másik felet.
Így
érthető Lajos barátjának, Tibornak is a repetatív stílusa, hogy
mindig elmondja ugyanazt az ideát a mai világról és a kertezés
üdvözítőségét. Istenem, de tudom irigyelni ezt ezektől az
emberektől. Megvan az útjuk, fényezik a nyerget, felmondják az
ősi varázsszót és rögtön tábortűzhöz érdemes ülni, mert
jönnek az éhes lelkek jóllakni.
Felzaklat
ez a beszélgetés az “Apuban”. Engemet érintő kérdéseket
vetnek fel és olyan válaszokat adnak rá, amikből egyértelműen
következik, hogy más válasz nincs.
Kassai
szerint minden ember életében beköszön egyszer az amit magával
hoz. Rajta múlik, hogy mennyire tudja ideába fogni. Valahogy így
értelmezem amit ő mond.
Elgondolkoztam,
hogy hol vesztettem el az ideát? A forgácstáboros projektemben
egyértelműen ott volt az ideám. Létre is hoztam. A hibát ott
követtem el, hogy dolgoztam rajta, de nem mantráztam. Sőt, mikor
minden oldalról letámadtak, feladtam. Ha akkor nem adom fel,
felveszem a harcot -így spekulálok- ma talán egy asztalnál
okoskodnék Kassaival. Nincs igényem, Kassaival egy asztalnál inni,
ezt csak képletesen írtam. Ha élek, elkezdett önéletrajzomban
mindent meg fogok írni, hogyan is alakult a forgácstábor projekt,
és tulajdonképpen ki lehetetlenítette el, egyben kiábrándulva
minden idea életképességéből.
Asztalosként
is az a bajom, hogy olyan dolgokra, amikre híres asztalosok nagy
körítést dumálnak rá, én mint a karikatúráimban csak
odacsoszogok és természetes, rejtői unottsággal rákérdek mit
kell megcsinálni? És mikor kérdik, hogy de meg tudja csinálni?
Persze, mondom. És nem hiszik. Mert nem hiszik az emberek, hogy a
dolgokat csak úgy meg lehet csinálni. Én nem magyarázok,
megkérdik mennyi, én tudom, hogy az mitől annyi, de mivel nem
merítem misztikumba, nem hiszik, hogy annyi. Adtam olyan ajánlatot,
amit kinevettek, hogy nem is tudom miről beszélek, annyiból
lehetetlen kihozni. Hát erre mit lehet mantrázni?
Ez
az én bajom, hogy nem tudom eladni az ideát. Megvan bennem, de nem
tudom kimantrázni magamból.
Felkavarnak
ezek a beszélgetős műsorok, de nem bánom, legalább megértem
sikertelenségemet és örvendek, hogy nem kimondottan velem van baj.
Elviszem a dolgokat addig amíg az én dolgom, ha az arra érdemesek
nem rezonálnak rá, feladatom talán odáig tartott. Arra már nincs
energiám, hogy elköltözzek egy ilyen közösségbe és rakjak én
is a tábortűzre. Erre sosem voltam eléggé alázatos. Mert már
arra is tréningem van, hogy hamar a sámánok mögé tudok látni,
és elég borzalmast láttam, nem akarok többet. Inkább maradjak
azzal a szép illúzióval, hogy még vannak a világon jó idea
dílerek. Elvégre valamilyen formában itt kell legyünk, nemde?
És
hej, de nem is tudja senki felfogni, hogy keserves iróniám mennyire
fáj nekem. Hogy szeretném szeretettel megfogni a Lajosok, Tiborok,
stb. Kezeit, de azt is értem, hogy az embereknek szép mese kell, a
valóság rút, irtózatos. A remény pedig mesékből él.
Sokszor
elgondolom, ha már a mesékben nem hiszek, miben reménykedek mégis?
A válasz ebben ott van talán az emlékezéseimben. Amikor
nosztalgikusan gondolok azokra az időszakaimra, amikor a remény élt
bennem. Reményemet fektetem abba, hogy valamikor élt bennem a
remény.
Jó
lenne olyan emberek kezébe adni a műhelyt, akik még hisznek benne,
reménykednek benne, és csurgatnak nekem is némi nyögdíjt belőle,
legyen miből zsörtölődjek itt.
Nekem
már csak ez az idea maradt.
Azért csak zsörtölődj!
VálaszTörlésSzerintem a mesében érdemes hinni. Az élet is megköveteli a hitet, csak meg is bosszulja. A mese nem bosszul.
VálaszTörlésSzép lehetett a forgács táborod. Ha újra lenne lehetőséged, ráéreznél. Illetve rá fogsz érezni a következő lehetőségre is. Inkább így hangzik jól. Aztán az is lehet, hogy a fiad fogja megrendezni a következőt. Én nem értek az emberekhez. Egy műszaki bigyót elronthatok, legfeljebb a zsebem bánja. Egy embert nem szeretnék. Akkora zsebem nincs...
Nagyjából amiben hittem az mind mese volt... :-)
TörlésA forgácstáboromra egy ismerősöm azt mondta, hogy egy ez így szép: egyszer volt egy forgácstábor.
Egy másik meg elvitt egy sörre és szépen mondta, hogy rossz példa vagyok, mert semmiből létrehoztam olyat, amit ők komoly támogatásokkal sem tudtak létrehozni. Akkor bóknak vettem, de később eszméltem rá, hogy fenyegetés volt, amit aztán tettek követtek.
Most már én is azt mondhatom, hogy egyszer volt egy forgácstábor.
Mindenképp magaménak mondhatok pár dolgot, amit bárhogy értelmeztetnek, bármilyen szerény vagyok, az enyém. A katonai birtokból kihoztam a legjobbat, akár egy tábornak is helyet adtam, nem rajtam múlott, hogy a társaim alkoholba fulladva vagy a lustaság miatt semmire sem mentek a birtokon, utólag egy dobszerkóra prédáltam a birtok 50%os részemet, mert résztulajdonosi státusuk miatt semmit nem lehetett kezdeni ott, a tábort megcsináltam a saját pénzemből, a résztvevő társaimat is napra kifizettem, mindenből kihoztam a legjobbat.
A tolvajok, az alkoholisták, a dögök dzsungelében csak mesékkel a fejemben vágtam utat, de egy adott pillanatban elfáradtam.
Most is úgy érzem, hogy ebben a rendeléses asztalosságban elfáradtam. Nem akarok a multikkal harcolni sem mentálisan, sem fizikailag. Mert az hagyján, hogy a bevásárlóban annyi a szar, de az emberek idomultak a szar irányába, az lett a mérföldkő. Annyira alá azért nem tudok én sem menni. Inkább eszem magam és remélek egy új út kitalálásában.