Mérföldkő
volt a tölgyajtós akció. Mikor nekifogtam ragasztgatni a kis tölgy
léceket, nem hittem, hogy lesz belőle ajtó. Lettek ajtók. Négy
darab. Széles tokokkal. Ilyen tokba több anyag belemegy mint az
ajtóba. Annyira messzinek tűnik a vég, amikor telnek a napok és
még mindig nem látszik semmi konkrét, csak a lassú munkálás,
ragasztás, újra munkálás, újra ragasztás. Ó, mondtam magamban,
hol van az, amikor ebből ajtó anyag lesz? Ekkor még volt pár
alkalom, hogy Ildikó is besegített. A kicsi léceket dugicsálta a
vastagítóba, majd kente a ragasztót. Láttam, hogy gondolatai
messze vannak, nem azonosul a munkával. Őszintén, egy percig sem
hittem, hogy azonosulni képes, de hagytam csinálja, keresi útját,
hátha talál majd valamit. Bár ebben is van némi tapasztalatom, s
nagyot nézett Ildikó, mikor elmondtam neki a Marci kutyától,
illetve a fürjeimtől átvett életfilozófiát, miszerint a Van az
Itt és Most történik, az ember álmaiban kergeti önmagát, amint
szabadulni akar ördögétől. Kevésnek sikerül Marcihoz illetve
exfürjeimhez felemelkedni filozófiailag, ezért nagy ívben el is
kerül minket a kiegyensúlyozott boldogság. Az ember úgy vél
talál valamit, aztán rájön, hogy találván bár mégis keres.
Nem viseli a rutint. Sokszor el is gondolom, mennyire nehéz lehet
egy művésznek hatvannyolcadszor is előadni közkérelemre az adott
dalt. Szeretne új dolgokban utazni, új dalokat megismerni,
komponálni, de foglalt az egész szezonja. És a jövő szezonja is.
A
hónap ragasztás, bár két egyforma nap nem volt, de hosszúnak
tűnt. Aztán még egy hónap az ajtók elkészítése, melyet ama
szombati nap koronázott meg, amikor felszereltem őket.
Este
tízre értem be az első európai benzinkúthoz, ahol nyomban
behajtottam egy cukormentes Burnot és vettem még egyet, hogy majd
az enyedi benzinkútnál bevágok egyet. Egy éve nem ittam energia
italt, de amikor az ajtók utolsó műhely napjait vívtam, megittam
vízzel keverve három cukormentes Redbullt. Minden nap egyet. Az
vitt ki engem. Ezek a Burnok meg hazavittek. Aztán mondjon bárki
bármit.
Senki
és semmi más nem lelkesített vagy bátorított, egyedüli barátom
a bajban az energia ital. De nem vagyok függő, azóta nem ittam. De
ha majd jó lesz, meg kelleni fog, megint iszok.
Amikor
az első ital sisteregve elpárolgott a nyelőcsövem falán, mert
ahol szereltem csak forrásvíz volt, azzal literszám nem tudtam
szomjamat oltani, arra gondoltam, hogy de messze vagyok még
otthontól. Hazaérek e vajon? Persze, hogy hazaértem. Úton azon is
gondolkodtam, hogy eljön aztán az a nap, hogy már egy hete otthon
vagyok. És így lassan kiderül, hogy igaza volt Marcinak és a
fürjeimnek. Az élet ott történt, ahol ittam, ahol mentem az úton,
és történt a múlt héten, az újabb végeláthatatlannak tűnő
kihívások gyakorlása közben.
Azon
vettem észre magam, hogy fakulnak bennem az arcok, elmosódnak
idővel a mellőlem lemorzsolódott emberek. Ildikóval sokat
filóztunk a dizájnról, az újrahasznosításról, vállalkozásról,
de egyértelműen nem volt hozzá kitartása. Szerintem túl sokban
akar egyszerre utazni. Sajnos ismerem ezt az érzést, vágyat. Talán
ellentmondásosan hangzik, de lehet engem az adósságok tartottak
kordában, hogy újra és újra eljátsszam az unalmas ajtó csinálás
dalát. Bennem mindig is volt egy erős felelősség érzet a vállalt
dolgaimmal szemben. Ildikóban nem. Nem tudtam kiismerni őt, sem
igazán megérteni, talán sok kis falusi agyamnak messzenézése. De
abban megbizonyosodtam, hogy valami, valaki mellett kitartani jó.
Nem biztos, hogy a szárnyaló szabadságban való remény meg is
hozza gyümölcsét. Néha érdemes újra eljátszani a régi
dalokat, esetleg más hangszereléssel próbálkozni.
Így
van, hogy kis pihenő után, tűzifa vágás, régi ablak pászítás,
kisebb, két napos munkákkal az ember izmokat lazít, hogy aztán
még egyszer el tudja dalolni a nagy dalt.
Visszaléptem
egy munkából. Lemértem valami ajtókat, noha megfogadtam, hogy
ajtókat nem csinálok többet, de magyar gyerek, s ilyenek, ennek s
ennek a rokona, annak az ismerőse, gondoltam ne határolódjak el,
nyögve, de valahogy megcsinálom. Mikor átvenném az előleget, a
srác kibökte, hogy de mégis, mitől drágább, mint ami a polcokon
van? Hogy miből lesznek az ajtók, hogy ilyen drágák? Leforrázott
ezzel az egyébként jogos kérdés sorozattal, nem hibáztatom őt.
Viszont újra szembe kerültem azzal, hogy magamat kell tisztázzam.
Rájöttem, hogy a srácnak nem volt még találkozása a munkáimmal,
ilyenkor ilyen kétkedők az új kliensek. Azt mondta bár a
referenciáim jók, megbízik bennem, de mégis. Régi cérna szakadt
el bennem, nem is rejtettem véka alá irritációmat, habár utólag
rájöttem, bennem van a hiba. Mert sosem írom körül a munkámat,
nem hozom fel jó hangosan erényeit, előnyeit az én munkáimnak,
nem dicsérem agyba főbe magam, hanem rögtön csinálom ahogy
tőlem a legjobban telik. Akik ismernek, azok tudják, de akik nem,
azok nem. És így jön a kétely.
De!
Volt egy pont, amikor a srác mutogatta nekem a polcon, hogy
tulajdonképpen neki egy ilyen olcsó is megfelel, de mégis azt
gondolta, hogy. Ekkor jöttem rá, hogy nem én vagyok a megoldás
neki. Mert nem tudja mit akar, ha összehasonlítja az én faajtómat
azzal a préselt papírral. Nem neheztelek rá, sőt, örvendek, hogy
ez kiderült és nem muszáj nekem ezt megcsinálni.
Rosszul
esett szembesülni a konzum mentalitással, habár tudom, hogy a srác
nem ilyen, de benne van a vírus. Mert ez nem a piacgazdaság hatása
volt, mert a piacon az én ajtóm több, mint amit én kértem érte.
Hanem ez a társítás az, ami fertőzötté teszi, hogy egy szar
értéket helyezel a profi elé és incselkedsz vele, hogy az is jó,
akkor minek olyan drága a profi? Ez olyan vita terület, amibe nem
érdemes belemenni.
Öreg
vagyok ehhez.
Kicsit
átdolgoztam Jean Michel Jarrenak az Oxygen IV-et. Egy olyan oldalról
közelítem meg a dallam vonalát, mintha pengetős hangszerek
társalognának egymással, eredetileg valami latinos ritmusban van
írva, én ezeket nem tudom, nem is igen kedvelem őket, a dobolást
inkább a swing felé tereltem, de ezt sem tudnám meghatározni,
ehhez analfabéta vagyok. De tetszik. Majd felveszem, de még nincs
kész. De élvezek időlegesen utazgatni ilyen dalok feldolgozásában.
Mintha belelátnék a mesterek szívébe, műhely titkaiba, mikor
felboncolva látom a mestermunkájukat elemekre, hangjegyekre szedve.
Az is megfordult a fejemben, hogy megtanulom elektromos gitáron a fő
dallamot, de nem hiszem, hogy lesz hozzá kitartásom, mert már más
projektek türelmetlenkednek bennem. Egyre élvezetesebb a keverés,
néha véletlenül rájövök dolgokra, örvendek neki. Azon veszem
észre magam, hogy nem is izgat engem az a sok kütyüs megoldás, a
hangzást inkább a variált tónusokkal igyekszem gazdagítani, de
hogy megmaradjon a jól kivehető, tökös szerénység. Utálom a
kompressziót, az elrontja az egész mixet, a kompresszió arra
hivatott, hogy a dalt egy hanggá alakítsa, mintha maga a dal egy
szinti tónus lenne, nem önálló hangszerek együttese. A mai
zenében több a dizájn, akárcsak a modern lakberendezésben,
valóban egy letisztított valami, ami úgy is fogyasztható, azaz
nem engedi magát felfedezni a modern dizájn, hanem ő akarja
eldönteni, hogy te mit láss vagy halljál.
Olvastam
véleményeket, hogy ezekre a netes felületekre nem érdemes
maszterolt (keverés után agyon kozmetikázott, felpumpált,
felerősített) anyagot feltölteni, mert ezek a beküldött
hanganyagot átpréselik, azaz valamiféle maszterolásos erőszakot
hajtanak végre rajta, hogy mittommilyen nívóra hozzák, viszont
egyértelműen széttrancsírozzák a mixet. Ezt én is tapasztaltam,
a soundcloudra feltöltött mixeim legtöbbje borzalmasan szól,
holott az én cuccomon úgy szól, mintha élőben játszanák.
Ez az
átkozott kompresszió, a modern elektro zenészek atyaúristene, ez
összezagyvál mindent, olyan mint egy bunkósbot, az erősebb jellel
agyonveri a gyengébbeket.
Igen,
az ének hangnak kell kompresszor, mert kevés embernek olyan jó a
hangja, hogy megy anélkül is, meg ének technika is kéne hozzá,
mára nem jellemző ezek elsajátítása. De azért jellemző, hogy
legtöbb énekesnek önálló hangprocesszora van, soknak olyan, hogy
ha falcsot fog, az kijavítja. Például Enya sosem énekel élőben,
csakis playbackról. Ezek szerint a hangja élőben zokni. De nemcsak
ez, hanem a felvételein többszörösen ráénekel, az adja azt a
telt hangzást.
Na de
hát mindegy. Kinek proci, kinek proti, kinek protko.
Menjen
a munka, csak az számít.
Talán könnyebb lenne, ha nem lenne pénz, de lehet, hogy sokkal nehezebb.
VálaszTörlésAki nehéz fizikai tevékenységből kapja a kenyerét, az fel sem fogja, miből lesz a szellemi munka. Meg annak a háttere.
Egy javításhoz kell mutatós vagy digitális műszer, meg jelgenerátor, meg oszcilloszkóp, meg logikai analizátor, és ott csücsülni az internet előtt, amíg megtalálod a megfelelő infot, mit hogyan terveztek. Közben fogy az áram, stb.
Nufi is milliószor visszakérdez, hogy de értik, hogy mit miért?
Viszont ha el kezdem magyarázni, akkor menekülni kezdenek.
A legegyszerűbb valamit a kezébe adni a tulajnak, hogy ez volt rossz.
És ez a kis vacak olyan sokba kerül?
Vagy miért kellett ennyit várni, ha csak ennyi baja volt.
Igazság nincs, mint ragasztó sincs ingyen. A világításod is pénzbe kerül, és fűtöd is a műhelyt, a fának is nyögöd a tároló helyiség bérét... árát.
Ja, és amikor csak leülsz nézni, hogy mit hogyan, mert melyik anyagot honnét és még kell szorító, pedig már mind a 43 valamin szorul, de ha rá tudod emelni az állványos fúrót, akkor az is le tudja nyomtatni...
A pillanat ötleteit sem fogod senkinek elmagyarázni.
Az jön és elröpül. Csak akkor és addig kell.
A végeredményt fogja fizetni, és ha nem ér neki annyit, akkor így járt.
Jól tetted, hogy a mixeidet választottad, és ha összenyomják a dinamikát a közpotálon, akkor oda kell biggyeszteni azt az FTP helyet, ahonnét az eredeti minőséget le lehet tölteni.
Mindenre van megoldás. Legfeljebb nem jövünk rá. Más eszébe jut. De azt meg lehe5t tanulni, és így tovább.
Lehet, hogy meg nem értett művész hóbortként hat, ha azt mondom, hogy egy munkának van egy lelkes bensősége is, amit nyomban elvesztek, amikor a kliens kijelenti, hogy tulajdonképpen neki a rosszabb minőség is megfelel.
TörlésTudok kényszerből is dolgozni, ha kamatba dolgozom, vagy ha valami hatalmassági vagy hatósági patkány zsarol, de ahhoz is kiimádkozom némi feng shuit magamból, bemagyarázom magamnak hogy előre visz. De a szabad piacról beáramlókkal, akik nem tudják se mit akarnak, se mit képviselek, azokhoz nincs fengsujom. Ez olyan, mint mikor hosszú barátság után rájön az ember, hogy milyen közönséges ember volt a barátja és milyen közönségesre cserélte a barátságot. Ez a kiábrándulás. Amikor nem upgradál egy jobb cuccra, hanem downgradál, és asziszi jól járt.
Szerencsémre mindig van valami munka, ami helyrebillenti a lelkes mivoltomat.