Miért
is szeretem Mollináry Gizella stílusát? Azért szeretem Gizella
stílusát, mert elbeszéléseiben nemcsak a történeteket írja le,
hanem azokon keresztül önmagában beszél, önmagával vitatkozik
úgy, hogy közben könyörtelen mindenkivel szemben, saját magával
is, de ugyanakkor végtelen megbocsátó, alázatos. A látás
gazdagsága nyűgöz le főképpen. Ahogy mindenre rálát, minden
apró dologra rá tudja aggatni a világ összes problémáját.
Beérné kevéssel, de az élet valahogy mindig fösvény vele. Noha
pénzért lót fut egész nap, egy meleg emberi szóért a világ
másik felébe elmenne utána. Csak hívná.
Sok
meglátása, érzelem világa nagyon ismerős nekem, teljesen meg
tudom érteni Gizellát, sőt, ha valaki engem akar megismerni, akkor
olvasson Mollináry Gizellát.
Valahogy
az élet úgy hozta nekem is, hogy konkrétan engem senki nem akart
megismerni. Félve fogadták azt amit nyújtani akartam, mintha azzal
valami borzasztó elkötelezettség járna. A lelkem mélységéig
még senki nem akart belelátni. Meg se próbálta senki nyitogatni
lelkem ajtajait.
Csak
példaként hozom elő, a volt munkatársaim mind elmenekültek
mellőlem. Engedtem őket menni, mert láttam sok vagyok nekik. Nem
iszok, nem cigizek, nem játszom szerencse gépeken, nem kurvázok,
pénzt nem herdálok, mindig dolgozok és ami a legborzasztóbb,
belelátok mindenki lelkébe. Valószínű borzalmas vegyület ez.
Olyan lehet, mintha meztelenül kénytelenek előttem járni.
Későn
vettem észre eme helyzetet. A kár már megtörtént mindenkiben.
Sajnos nem működhetek másként. Pedig sokszor visszafogom magam,
nem látok, nem hallok, nem szól szám. Hányszor erőlködöm
felületesnek lenni, csak odavetni szavakat, mint a felhőn járó
szenteskedő fazekak. Valójában hazug dicséretekre van szükségük
az embereknek, nem szeretetre. Nem szeretetre, mert nem tudnak viszont
adni. Mondják, hogy szeretetre vágynak, de minden mozzanatuk a
kényelemről szól, az is ilyen intellektuális csomagolásban: a
lényeg, hogy az a jó, amiben ő hisz, a többi mind mellékes,
lecserélhető, pótolható.
Ok.
Legyen.
A
blogolás lassan vintázs dolog lesz. A facebook közönsége
szükségszerűen, azaz piacszerűen kitermelte a rövid, egy
mondatos marhaságokat. Képpel keverve gyorsan fogyaszthatók. De
valójában semmire se jók, mint hamar kiszarni. Nincs igény a
mélységekből meríteni.
A
lélek hordozza azt ami még élő bennünk. Mutáns lelkek
fantáziátlan látásai elevenednek meg a képernyőkön. Ha van is
halvány jelzése a léleknek, a tudatos önimádat hamar elűzi.
Hirtelen bezabál értéktelen nagyot mondásokkal. Úgy érzi
megvilágosodik. Pedig nem. Fakul a lelke és hülyül az agya. És
úgy tesz az ember, mintha önmagával bőven elvolna.
A NŐ,
a buta nő meg kitúrná a férfit a helyéből. Kikéri magának, ő,
mármint a nő, nem kiegészítője senkinek, főleg nem a férfinek.
Nem arra vágyik, hogy nőiessége értékbe foglalódjon, hanem részt
kíván a férfiasságból. Én mondom, ez már egy beteg bolondság.
Nem hittem volna, hogy valaha szembesülök ezzel a dologgal. Mindig
úgy tekintettem erre a témára, mint Verne Gyula távoli csudáira,
habár azok sokkal kézzel foghatóbbak voltak. Inkább rossz viccnek
képzeltem, de eszemben meg se fordult, hogy ennyire alá tudna menni
a nő, ennyire felaprózná magát, hogy a férfi státusára
éhezzen. Világos, nem kiegészítőként akar ember lenni, a NŐ
bebizonyítani akarja, hogy kiegészítő nélkül is egység tud
lenni. Bezzeg a férfi erre nem képes, neki kell a kiegészítő
fél. A férfi bánásmódja a történelemben az más, az
elítélendő, de a feminista mozgalom üzenete nem erről szól. Nem
arról szól, hogy ti férfiak legyetek jobbak, megértőbbek velünk.
Szeressetek, ne bántsatok. Nem. Másról van szó.
Én
azt is értem, amiről szól ma a feminizmus. De azt is látom, hogy
nem az a problémák gyökere amivel kampányolnak.
Békaként
én si nagyokat pislogok a csihányból, mint a dologba becsöppent
libák, akik csak sziszegnek és hápognak.
Én
úgy látom a férfi és nő dolgát, mint az embert, aki sétál az
Éden kertjében, csodálja a Természetet, a Teremtő istenét,
Önmagát, aztán kihajt egy tisztásra és meglátja a másikat, és
felkiált: Íme az ember! A férfi és a nő lesznek egy testté,
akik ezután együtt sétálnak az Éden kertjében, csodálják a
Természetet, a Teremtő istenüket és egymást.
És
biza mennyire igaz, hogy az embernek rendeltetett minden alá, hisz
láthatjuk, hogy rossz gazdálkodás miatt tönkre veri a
Természetet, elfordult a Teremtőjétől, és ketten eggyé
válva nem imádják egymást. Az ember újra egyedül bolyong, a
másik emberre ügyet sem vetve, gombot nyomogatva imponálna
önmagának. Bebeszéli magának hogy a gombnyomástól milyen erős.
Annyira, hogy nincs szüksége a másik szeretetére, kedvességére,
közelségére.
Hiába
keres az ember mindenféle agyament boldogság pótlót: karrier,
önbizalom fejlesztő putypuruttyok, vallást, sehova se vezető
szociális tevékenységeket, ahol a magafajta dillókat szedi össze,
ha képtelen felfedezni az őt kiegészítő társát és képtelen
vele összhangban élni, gyakorlatilag annyira sem élt mint egy
murok.
Nem vagyok egyedül.
VálaszTörlésKorcsosul a világ.