Zongora hangszedő múzeum

Olvasás közben meghallgatandó:  zongorül sztringzekre egy lopott délután...

home made zongora hangszedők

múzeumi felvételek...

Imre kütyülései eszembe juttatták ezt a zongora hangszedős akciómat valamikor a nyolcvanas években. Mivel sokat hangszereltem, illetve szerettem volna hangszerelni, ilyen Edisonos időket éltem, mikor az integrált áramkör csak beavatottak számára volt elérhető, az ószeren is inkább használtan lehetett venni audiós icéket asszem valami 741-eseket vadásztam, előfokokba, előerősítőkbe, színezőkbe. Gitár tórzitókba.
Született egy ilyen gondolat, miszerint a feleségemnek illegálisan udvaroltam, hogy jó lenne egy délután két óra alatt, mikor a szülők nincsenek otthon, felvenni a feldolgozott számjaink zongora részeit.
A mikrofon nem volt jó ötlet, meg nem volt jó mikrofonunk.
Volt olyan, hogy pince zenekarokhoz bejártam s jól esett, ha beengedtek s a kultúra világöröksége címen szívesen javítottam nekik ingyen ezt azt. Egyik esetben egy gitár hangszedőt tekercseltem újra. Akkor láttam bele ebbe a dologba.
Egyik ószeri portyázásommal egy öregnél láttam ilyen régi telefon hallgatókat. Abban az időben a fejhallgató mocskos kapitalista lelemény volt, ilyen kiszuperált telefon hallgatókból és gyári zajvédőkből kombináltuk össze a fejhallgatókat. Jó áron vettem meg azokat a füleseket, az öreg bevallása szerint nem mindegyik volt jó. Nem mondtam neki mire kell nekem. A tekercsek és a mágnesek kellettek nekem. Nem kis munka volt kitalálnom, hogyan fogom fel a hangszedővé alakított tekercseket s mágneseket, úgy, hogy seperc alatt betegyem a zongorába és seperc alatt kiszedjem.
Éjszakákat dolgoztam a zongora hangszedő rendszeren. Nem volt digitális műszer, se jutubos szájbarágós, de még írott irodalom se, még legalább egy ember se, akitől tanácsot kérhettem volna, nemhogy fórumok.
Ilyen SWAT-os menetben beraktuk a hangszedőket a zongorába, a feleségem snurban legyúrt hét nyolc zongorajátékot, felvettem ilyen kőkorszaki orsós magnóra s ilyen SWAT-os menetben kiszedtem a hangszedőket, s iszkiri míg nem jön az osztályellenség.
Aztán ilyen fapados kölcsön szintiről egy délután melléraktunk basszust meg vonósokat.
Akkor meg voltunk győződve, hogy ez csak a kezdet. A pilot akció. Hogy innen már csak felfelé ível a pálya.
De nem.
A szalag előkerült, az utolsókat rugó orsós magnóról még épp, hogy bejátszottam az anyagot mp3-ra, így mentvén meg a zenei anyagot.
A visszhangot már nem tudtam úgy keverni ahogy szerettem volna, egy arrébb szerelt magnófej olvasta késéssel a jelet, az utókeverést levegőben összeforrasztott potméterekből kevertem, nem keverőasztalból. Se színezés, se semmi nincs benne. Line az egész, ahogy a fej olvasta.
Ezekben a kondíciókban ezek a darabok Master piece-k.
Mi más ez, ha nem történelem és múzeum?
Aztán a zongora úgy került mégis hozzánk (sűrű kitagadások után) húsz év után, hogy eladhatatlanná vált, valami végzetes hibája van állítólag, de majd utána nézek. S akkor nem volt ki lomtalanítsa, én meg bevállaltam.
Ilyen voltam mindig: lomtalanító, tákoló.
De ezen ha élek még változtatni szeretnék...
Mert már kinéztem egy szintétizátort is. Azóta ugrott a tudomány. Vannak már zongora billentyűs szintik, dinamikus érzékenységgel, tele vonós, fuvós utánzatokkal, és megközelíthető áron...
Ígérem meg fogok állni. Csak egy 18 sávos hangkártyát veszek még és egy dob miki szettet.
Aztán megállok...
Bónusz trekk: El Saddaj