Hasonlatos
az én dobolási vágyam a gyermekkori biciklizési vágyamhoz. Egy
dolog mást látni profi biciklin profiúl biciklizni, nagy köröket
írva, nagy sebességgel száguldani, szlalomozni az emberek közt, s
más dolog saját biciklin gondfeletten kerekezni egyet jó
nyugodtan, nem sietve sehova, nem szlalomozni eszeveszetten, hisz nem
akartam mást, mint két kereken gurulni s így gurulva boldogan
érezni a gurulás örömét. Sosem volt profi biciklim, sosem
versenyeztem senkivel, beértem azzal, ha ideig óráig volt is egy
„Tohan” biciklim vagy emlékszem Gyuszi szokta kölcsön adni az
orosz félverseny bicikliét s azzal gurulásztam jobbra balra.
Élveztem. Úgy voltam ezzel is, hogy de én akarok biciklizni, nem
nézni mást ahogy biciklizik.
Ezért
alakult ki bennem egy olyan, hogy amit nem tudok megérinteni,
felfogni, művelni, nem is érdekelt. Viszont sok mindent én akartam
kipróbálni és csinálni. Így voltam a bútor készítéssel, ház
építéssel, kerttel, elektronikával, számítógépes
tervezéssel, rajzolással s ki tudja mi mindennel voltam így.
Eszembe nem jutott versengeni a szakmákkal, hogy na majd én jobb
leszek, nem, csupán az a vágy hajtott és hajt mindenben, hogy én
magam csináljam.
Mint
egy gyermek, amikor lelkesedve kiáltja: „én, én, én...!”
Még
azt sem mondhatom magamról, hogy valamiféle istennek akartam bármit
is csinálni, bizonyítani. Nem, csak annyit, hogy én csináljam meg
azt a valamit. Akkor is, ha olcsóbban és jobbat lehet venni
üzletből.
Az
alkotás öröme, láza, szerintem az Élet legnemesebb adománya és
lehetősége.
Mert
persze, nézni lehet ahogy más dobol, micsa tehetség, micsa
virtuóz, micsa technika, de ez mind semmi, ahhoz képest, hogy egy
egyszerű ritmust én magam is el tudok sajátítani s azt
dobolgatni. Kit érdekel a hírneves megadobos? Meg a kvintuplet?
Engem nem. S nincsenek is ilyen ambícióim. Igaz se tehetségem, se
technikám, de szerencsére, mert hiába lenne, nem tudnám élvezni
és kihasználni. De egy most múlik pontosant el fogok tudni
dobolni. Nincs más ambícióm, sem vágyam, mint egy sima
könnyűzenét lekísérni, egy laza ősrockot lehúzni. Amint írtam
már, egy James Last lenni a komoly zenében.
A
csináld magad házi zenésznek megvan az a kiváltsága, hogy nem
tartózik senkinek művészi bizonyítékokkal. De ennél nagyobb az
élvezet benne, hogy ha sikerül megérteni és begyakorolni egy jó
ritmust, vagy fillt, kísérni egy jó számot.
Mikor
elkezdtem ezzel a Jézussal foglalkozni, nem kürtöltem világgá,
de nem érdekelt, hogy milyen pakkban jön az emberiség felé:
feltámadás, örök élet s mennyország, de ma már letisztult az
én házi istenkeresésemben, hogy tulajdonképpen Jézus az a
mentorom volt, aki megmutatta nekem az embert. Azt az embert, akire
azt mondhattam, hogy íme, ezt érdemes lenne követni. Igyekeztem is
követni s elsajátítani emberségét. Csak ezek a vallások azt nem
értették meg bennem, hogy engem nem érdekelt a Jézus köré
épített körítés: a szertartások, dogmák, remények, hitek s
közösség címen épített érdekközösségek.
Így
volt nekem a kolozsvári Nagy István zenész a világ legjobb
dobosa, mert le tudott nyűgözni emberségével, szeretetével s
azzal, hogy minden létező zeneszámot le tudott dobolni. A háta
tele volt már a „besamme mucho”-tól, de én halálra élveztem
hallgatni, ahogy kíséri a vendéglőben. Megérinteni egy élő
dobost, társalogni vele, elbeszélni a világ dolgait, elég volt
nekem...kit érdekelt Billy Cobham? Kit érdekelnek olyan istenek,
akiket nem lehet megérinteni csak messziről imádgatni?
Megérinteni
a zenét. Egy fejezet a bakancslistán. Mint a szirupos
történetekben, hogy egy vágya volt, megsimogatni nemtom mit, s
mikor megsimogatta, boldogan halt meg.
Na
így az én dobolásomról.
Nagyon tetszik ez a bejegyzésed. (Ezt nem azért mondom, mert a többi nem.) :)
VálaszTörlésHm. Amikor Billy Cobham került szóba, akkor beindult a válaszreakcióm, hogy így, meg úgy, de ilyenkor le kell állítani a reflexmozdulatokat, s megrágni az egész mondanivalót.
VálaszTörlésA megérinteni volt a poén. Erről nekem is van történetem.
Öcsi (nagybátyám) két évvel idősebb nálam. Tizenéves korunkban neki ott állt a szobában a dobszerkója, és mindenfélét mutogatott rajta. Játszott zenekarban is, és a Molnár Bélában (ifjúsági ház Miskolcon) szombatonként volt koncertjük.
Nekem szerencsém volt, mert ha észrevett, kiött értem, és bevitt ingyen. Ez pedig azzal járt, hogy puszi-puszi az ajtóban, és vörösödtem rendesen. De hát ő nagymának kései gyerek, én meg időben jöttem apáméknak, ikább unokatestvéreknek tűntünk.
Megérinteni más-más élmény.
A ritmus az más. Az élő zene egyfajta mágia. A hibáival együtt is vezet. A dobos mindenképpen vezető fajta. A zongora - én azon tanulgattam - sokkal szabadabbnak tűnik, pedig a hangok belül szólalnak meg hamarabb, és oda kell érni az ujjaimmal.
Az érintés nekem inkább a hangszerhez kötődik.
Az akkori dobtanárom is hozakodott a Billy Cobhammal, amikor te is említetted, csak előjöttek azok az emlékek...de akkor nem volt hogy tudni, látni mit tud a Cobham, hogy említetted volt, megnéztem mégis, most már lehet jutubon ilyet látni. Sosem értettem mi a lényeg egy dobszólón,pláne két pálcával per kéz, meg a dübörgő dupla lábpedál tremolo, valószínű ezek ilyen istenes, beavatottsági dolgok, mint a hit, rálátás, ezekről mindig lemaradok földhöz ragadottságomból eredően.
VálaszTörlésSzerintem a dobbal is úgy vagyok, hogy jobban szeretnék valakivel kávézni, nem egymagamban. Összehangolódni, s valamit együtt csinálni. Azt a méter zenét, amilyen olyan módon.
Nagy István kolozsvári dobos azért volt nekem mentorom, mert a legsziruposabb slágerbe is tett valami jót mindig....Meg ahogy verte a dobot...az is fontos volt nekem...