Láttam
a tegnap egy kilencven fokba hajolt öreg nénit, egy kis szekeret
tolt, benne gondosan rendezett virágokat szállított. A piacra
igyekezett. Mindjárt be is indult bennem a fekete humor, hogy akkor
ez lenne a vállalkozás anyja kettő, de ez már egy „development
mum” aki a gyalogosan hordott szatyrokról áttért a szekerezésre.
A Mom 1 úgy hordott magával nyolc szatyrot, hogy elkinlódott
kettővel tíz métert, majd visszament újabb kettőért, s mind
így. De a Mom 2 befektetett egy ilyen tolható kétkerekű szekérbe,
így egyszerre elvihet nyolc szatyornyi árut a piacra. Ez a
development Mom.
Valószínű
ez az első néninek is eszébe juthatott, de neki más a státusa, ő
messziről jön vonattal nyolc szatyorral, nem tud szekeret hozni
magával, míg a kilencven fokba görnyedt Mom valahol a város
szélén lakhat, biztos van hol tartsa a járművet.
Úgy
vagyunk mi egy ég alatt, hogy nem ugyanazok a létfeltételeink, a
lehetőségeink, adottságaink, mégis élni szeretnénk. Akinek jól
megy egy kicsit, elfelejti honnan indult, viszont az is igaz, hogy
előre kell nézni, ha haladni akarunk, a sok visszanézés visszahúz
minket.
Így
világok közé szorulva tekintgetek jobbra meg balra, le meg fel, s
talán e bambulásért cserébe büntetésként egy helyben tipegve
topogva döngölöm magam alatt a földet majdnem értelmetlenül.
Viszem a szatyrokat kettesével tíz métert, visszatérek a
többiért, s közben belefáradok a szatyorhordásba, mire a piacra
érnék, elszáradnak virágaim, telítődik a piac, sőt addigra ki
is ürül a piac, az emberek közben bevásárolnak. S állok ott
mint egy balfasz, kiizzadva, út pora rámragadva. S kínomba innék
valakivel egy kávét, de aztán rögtön elhessegtetem a gondolatot,
mert mindig mikor valakivel kávézok, ingyen munkát csikarnak ki
belőlem, de minimum olyat, hogy építkezésben használt cementes
fából csináljak nekik stílbútort.
Elgondolkoztam
ezen az uniós dolgon is, hogy jó, nem tetszik nekünk ez a
dirigálás, hogy ott Brüsszelben megmondják nekünk mit csináljunk
s mit ne, bosszantja a csőrünket. Mert ha valakiét igen, az
enyémet nagyon bosszantotta. Mert ezzel a globalizációval jutott
oda a szakmám, hogy már semmit sem tudok termelni, mert egyszerűen
elözönlötte a piacunkat az olcsóbb, gagyi termék, amivel nem
tudok versenyezni, mert ugye technológia: tőke, gépezet, modern
marketing, nem áll úgy rendelkezésemre, nem lehet összeszedni
évről évre mint egy szerszámot, gépet, ahogy összegyűjtöttem
az elmúlt húsz évben.
De
kész vagyok újra tanulni, újra elkezdeni. Hajlandó vagyok
megkeresni azt a piaci szeletet, ahol még szükség van rám, amihez
én is hozzá tudok szólni. Nehéz, de belátom nincs más út.
A
menekült hullám, ez a görög dráma és egyáltalán ez a neo
nemzeti hirtelen fellángolásos hangulat úgy néz ki átalakítja
az unió határait.
Nagyon
sajnálom ezeket a menekülteket, nehéz lesz nekik befogadtatni
magukat Európába, annyi ellenük az előítélet, hogy borzalom.
Viszont az is igaz, hogy előbb utóbb követelni fogják a mecsetek
építését s a déli hangos óbégatásokat a tereken. S a munkához
sincs valami kifinomult érzelem világuk. Ezért lesz nehéz nekik,
s talán nekünk is elviselni, mint ahogy az osztráknak is
megkeserítette a mindennapját a kéregető, mosdatlan román. Hiába
megy az erdélyi magyar hófehér, makulátlan lelkével Amerikába,
mert román útlevele miatt mint gyanúst levetkőztetik s kereszt
kérdések elé állítják. Na ilyen lesz a becsületes nigger
európai harca, s néha bele fog fáradni újra és újra
bizonyítani, mert lesz más tíz nem annyira lelkes nigger, aki
visszahúzza.
Az
meg egy másik fejezet, hogy leszakítván az brüsszeli béklyókat,
mi mihez is fogunk kezdeni? Mert ha eddig sem csináltunk semmit,
mint segélyeket költöttünk el vállalkozás címén, de arra sem
voltunk képesek, hogy rendesen kitöltsük azokat a kérdőíveket s
az irodások korrupciója miatt legtöbb kérelem nem is jutott
célba, mit fogunk csinálni, ha nem lesz több segély, nem lesz
kitől kérni, lopni, sikkasztani?
Mert
a kiskirályok nem fognak Brüsszellel együtt tova állni. Azok
szépen itt maradnak a nyakunkon s egyéb szorongató praktikákat
fognak űzni, s immár nem lesz kinek sírjunk. Lesz egy ilyen orosz
hangulatú világ felettünk, a kötelező nemzeti munkálatok, s
faszául fogunk visszamenni a múltba babusgatni ősapáink
marhaságait, de pár napig szabadok leszünk. Magyarán a sötét
korba megyünk vissza. Nem azért, mert nem lehetne máshova menni,
de a mai politikusok látnoki képessége nem fog megváltozni, sőt,
ha nincs ki megfedje őket néha, azt fognak csinálni amit éppen
akarnak. Mi meg a pór azt csináljuk amihez már gyakorlatunk van:
szopunk.
Lett
volna esélyünk a nyugati kultúrához, életszínvonalhoz, de tálcán
nyújtva sem tudtunk enni róla. Ez lesz emlékeinkben róla. Nem
tetszett a rend nekünk, lesz itt olyan paraszt uralom, hogy a
kommunista diktátort is visszasírjuk.
Eddig
sem igyekeztek az emberek virágokkal beültetni a ház előtti
gyommal benőtt földrészt, pedig aki egyszer volt a határon túl
az látta milyen szép és civilizált dolog, nos ezután sem lesz.
Mert néha az az érzésem, hogy mi fatalizmusra születtünk. Noha
őskeresztények vagyunk, mégsincs bennünk semmiféle előrelátás,
remény se hit, se szeretet, csak a mennyei magasságú bunkóság.
Ilyen
s ezekhez hasonló gondolatok miatt neolibsinek, ballibsinek neveztek
engem. Én nem tudom ezeket mivel eszik. Nem tartózom semmiféle
ilyen párthoz vagy csoportosuláshoz. Egy jóérzésű, jóhiszemű
szabad embernek tartom magam, aki néha megkérdőjelez szent
értékeknek szajkózott képmutatásokat, s keresem rá a válaszokat.
Hogy némely olvasó csak ellenzővel tudja szemlélni a világot,
nem tehetek róla, viszont én a magam részéről annyit igen, hogy
sehol nem hagyok kommentet többet, ami ezen meglátásaimat illeti.
Viszont
az is igaz, hogy soha egy neoliberális vagy balliberális nem szólt
oda nekem, hogy jól látod haver.
Az
meg nekem egy másik bűnöm, hogy nem tudok csak a saját dolgaimra
koncentrálni mint a Mom.1 vagy a Mom.2, érdekel a Világ sorsa....
Értem én...
VálaszTörlés