Hogy
találkoztam egy régi barátommal, kit harminc éve nem láttam,
eszembe jutott egy epizód. Reflektorok készítésén agyaltunk,
hogyan s miből. Eszünkbe jutott a csatorna cső. Nosza elmentünk
csatorna csövet venni. Nem tudom hányat vettünk, de arra tisztán
emlékszem, hogy az eladó azt mondta tegyük a mérlegre, mert
akkoriban kilóban mérték a vasneműt. Feltettem az egyiket, nem
mertem az összeset feltenni, mert hogy legurulnak. Tegye csak fel az
összest mondja az eladó, ha nem akar többet fizetni értük. Azt
hittem viccelődik velem a vasas. Látja kételkedem, bebizonyítja
nekem. Egyben a vas pár grammal kevesebbet nyomott, mint külön
lemérve mindegyiket s összeadva.
Nem
értettem sem akkor, sem ma, hogyan lehetséges?
Ilyen
s ezekhez hasonló dolgok kísérték aztán az elmúlt harminc évet.
A
barátom kiment aztán Kanadába, tehát nem lehetett tanúja további
rácsodálkozásaimra s az élet egyéb rejtett titkain való
töprengésem szemlélője.
Én
sem tudtam róla semmit. Se csodálkozásairól, se semmiről.
Aztán
egy röpke órában tea s kávé s reklámtól csöpögő rádió
kíséretében hirtelen így harminc év után megállapítottuk,
hogy a világ nem jó úton halad.
Tönkre
fog menni. Legalábbis törvényszerűen tönkre kéne mennie. De bár
menne tönkre. Erre jutottunk valahogy.
Mondani
akartam valamit, de egy nagybácsi -féle közbeszólt, hogy egy
kicsit mindennap élni kéne. Bólintottam rá, hogy igen, élni kéne
mindennap egy kicsit. Örvendtem, hogy közbeszólt, mert az én
közbeszólásaim egyébként sosem ilyen reménytkeltőek, így jól
jött az a közbeszólás.
Habár,
amit mondani szerettem volna valahogy így hangzott volna: ha öröklök
egy romos házat, nem azt nézem, hogy elődeim nem láttak benne
fantáziát már, mert azt mondták nem érdemes olyan helyen
befektetni, ahol nincs kilátás, és hagyták tönkre menni a házat,
hanem azt néztem volna, hogy miből és honnan vehetnék cementet,
meszet, s hozzá hitelt, hogy lakhatóvá tegyem azt. Hogy akkor
ezzel azt akartam volna mondani, hogy bízok az eljövendő
generációkban, hogy megkapják a cementhez s mészhez s hitelhez
való utat s a világ nem fog törvényszerűen tönkre menni, mert
a hit és remény nem törvényszerű, bármennyire szeretnék azt
kaptafára húzni. Az élet törvényszerű. Az élni akarás. Hogy
minek? Ki tudja? De ha nem tudjuk, akkor legalább azokért, akik
hiszik, remélik, ha nem is tudják ők sem.
Tudom,
nehéz elképzelni azt a reménykedő embert, akinek törvényszerűen
nincs oka reménykedni, de az ilyennek talán pont ez ad erőt, hogy
nincs mit veszíteni. Egy életem, egy halálom.
Ilyenkor
látja az ember, hogy jó lett volna ebben a harminc évben is egyet
egyet társalogni, ha nem más. De ki tudja mit hoz a jövő. Ha nem
más majd az örökéletben. A Solarison, vagy a Gammapoliszon. Vagy
brekegni fogunk egymásnak a sás tövében szúnyogra vadászva.
Legalább megbosszulom majd azt a sok csípős szúnyogot.
A
bunker megépítése sem történt másképpen mint az a csatorna cső
vásárlás. Szarból aranyat mosni alapelven.
Mert
jó, hogy kedves feleseggem s kisfiam türelmesen végig hallgatták
amint egy egy alkalommal idétlenkedtem a doboknál, de jó ember
lévén, nem akartam hosszútávon gyötörni őket. Így
megszületett a bunker fogalma, de persze mint valami rémesen
távlati tervként. Így engem kezdett gyötörni a türelmetlenség,
s a relatíve kevés hátralevő idő, nincs már az a luxusom, hogy
majd kéthetente egy negyed órára benézek a dobhoz, nem, minden
nap, ha csak tíz percre is, hogy egy pár löketet betanuljak még.
A hátralevőben.
Így
alakult, hogy fantáziámmal mozgósítottam az Univerzumot, szánjon
már meg valami ötletekkel. S lőn csoda. Jött az ihlet. S az
alkalom.
Az
alkalom egyszerűen adódott, nem volt éppen munkám. S megint
ólálkodott a pesszimista, csődbevezető depresszió körülöttem,
fogait vicsorítva. Nosza elhessegtettem a fenevadat s szétszedtem a
régi nagy fürj ketreceket. A kicsik még megvannak, azokat tartom a
világégés utáni napra. Mint aranyrögöt őrizgettem valami padló
maradékokat s most azt mondtam, itt az ideje az aranyból
lereszelni. Úgysem kliensképesek azok a padlók, mert repedtek,
göcsösek, s ilyenek, azok elájulnak úgyis, meg egyhamar padlót
sem fogok letenni. S néhány keresztbe tett fára szépen
rádolgoztam a padlót. Mondván ha az ember tesz egy lépést, utána
a következő már csak azért is fog jönni, mert nem hagyja előző
befektetését.
Nagy
heuréka volt a bunker szigetelését képező anyaga is, az a
rengeteg rámszáradt, divatja múlt farmer nadrág. Őszintén
semmiért sem adtam volna oda, csakhogy vigyék, habár ajánlottam,
hogy csak vigyék, de nem vitték. Itt a Sors, az Isten keze. Így
szépen, dobozostól beépítettem a falszerkezetbe. Eszement dolog,
tudom, de így lett meg a bunker fala.
A
facsavarok zöme is mind újrahasznált. A vége felé eladtam egy
pár tabló rámát, s vettem mégis pár doboz zsír új facsavart.
De nagyobb része megmaradt.
A
gipszkarton története pedig az, hogy az iskolának felújítottam
valami ajtókat, s mivel nem tudok számlázni, anyagban fizettek.
Gipszkartont vettek nekem. Így lett bekartonozva a bunker.
Az
ajtó az már kiszolgált pár helyen. De mivel az ilyesmit mindig
gondosan elrakom, most újra előszedtem, egy kicsit kipofoztam,
miegymás, új régi zárat, kilincset tettem rá, jó lett. Az
ablakokat képező üvegek is rég megvannak nekem. Egyébként az
ablakokat azért tettem, mert gondolok a jövendőre, ha stúdió
lesz, valahogy meg kell legyen a szemkontaktus a többi zenésszel.
Ha meg nem lesz stúdió, akkor is jól fog majd az ablak. Mondtam is
a feleségemnek, ne dugjanak majd öreg otthonba, hanem oda dugjanak
be, ha már nem leszek jó semmire, onnan majd tárgával is ki
tudnak a gyászvitézek hordani. Röhögtek rajtam ,megszokták már
feleim, hogy humorom fekete szokott lenni, ezért cuki. De komolyan
elgondoltam, hogy nem rossz kis hely az, ha az embernek nem lesz már
kedve hektáros szobákat porszívózni.
Meg
a sok kartondoboz benne a farmerekkel olyan szigetelést képez, hogy
a saját leheletemtől is kifűtöm a helyet. Hisz egy bunker.
Kapcsolók
s drótok meg innen onnan megmaradtak. A két neont is régóta őrzöm, talán tíz éve is. Végre beszerelhettem valahová, mert
már kezdtem aggódni gyűjtő mániám káros szenvedélye miatt,
hogy betegesen gyűjtök használatlan dolgokat. Jó az ilyen
elengedés azért néha, hogy nem hiába méges...
Na
de mi jöjjön a falra? Mert jó, hogy kicsi a hely, de attól a
visszhang még köszöni otthon van. Tudtam, hogy ebben most
érdemlegest nem tudok produkálni, de azért agyaltam. Így aztán
felfedeztem a régi mokettát a régi bútorüzletből. Nosza szegény
Jocó két napig mokettát súrolt. Végül azt szegeztem fel a falra
s a padlóra, már amennyim volt. Meg mindenféle polisztirén
lapokkal tunningoltam a falat, amik a visszhangot valamennyire
leverték, de a végleges megoldás még várat magára. Arra is van
pár ötlet, de az már egy másik bejegyzés témája.
Két
hétig dolgoztam a bunkeren. Napi négy öt órát. Lassan haladtam,
úgy éreztem nehezen haladok. De visszanézve a két hétre, jónak
tartom magam. Azért tűnik néha lassúnak a tempóm, mert sokat
latolom a részleteket, amíg cselekvésre adom magam. De ha megvan a
know how, pörgök.
Most
már két hete rendszeresebben járok a bunkerbe. Majdnem minden nap
bejárok. Volt alkalom, hogy egy teljes órát doboltam. Olyan mint
egy agymasszázs. Érzem, ahogy a fejemben tisztul a világ.
Lemosódik a gané, marad a tiszta rész. Jó érzés.
A
dobiskolámban nem kaptam magamnak mentort a jutubon. Követem a
saját érzéseimet. Előszedem azt a hangot s ritmust amit a
Világmindenség mond nekem.
A
dobolásról annyit szeretnék hozzáfűzni most, hogy semmivel sem
vált bennem gyermeteg betegséggé a dolog. A lehető legkomolyabb
dolognak tartom. Az élet úgy hozta, hogy el voltam tiltva tőle, de
most úgy érzem az élet vissza adja amit tőlem elvett.
Nem
igaz, hogy az ember már túl öreg hozzá.
Én
mondom, egy pár groove azért még belefér...
Nagyon szép lett a bunker,és olvasni is jó volt a leírást. Szívesen hallgatnám a dobolást is, de erre nincs mód.
VálaszTörlésCsak gratulálni tudok: " Ez jó mulatság, férfi munka volt".
Zsuzsa, az egy éves tervemben van egy méter zene ledobolása, felvétele...de ahhoz még sokat kell dolgozzak...:-)
VálaszTörlés