Kijövök
az üzletből, s látom az autóm ablakai ragyognak. Rájöttem, hogy
az ablakmosó srác tehette, mert ki más? Szoktam adni neki néhány
lejt. Mert rendesnek néz ki, nem iszik, nem drogos, nem agresszív.
Mindig megköszöni az adományt. Volt, hogy többet adtam, volt hogy
hitelbe mosott. Ma jól esett, hogy előlegbe lemosta az autóm
ablakait, melyek egyébként mindig piszkosak. Kotorásztam a
bukszámban, s nem volt apróm, adok neki egy tízest, mondtam neki
szerencsés napod van. Nembaj tata, nyugtatott, számon tartom. Ez is
jól esett, hogy az ablakmosóval bizalmi kapcsolatban vagyok. Mert
így szép a világ, hogy egymásnak munkát adunk. Ez lenne ama nagy
gazdasági koncepcióm, amit mind rágok itt.
Na
de eszembe jutott ez a „Litera” pályázat, hogy abban az arany
budhaszoborban talált múmiáról írjanak novellákat vagy miket s
majd osztanak ki dicséreteket. Mert anno, amikor nem hittem az
ilyesmiben, mármint hogy élő ember önmagát mumifikálja és hála
az internetnek hamar olvashattam róla, hogy igenis, irányzat volt
ez ilyen budhaféle szerzetesek körében, hogy valamilyen speciel
indíttatásból barlangba vonultak, s előre kigondoltan, előkészítve
önmaguk mumifikálásába kezdtek, amíg kinyuvadtak persze.
Akkoriban írtam is róla, de ez ma megint eszembe jutott. És ma is
az a véleményem, hogy a magyarázat rá nagyon egyszerű: mély
alázatban ágyazódó istent kísérlő hiúság. Te kiszárítod
magad, hogy majd ezer évig csodálják a kiszáradt testedet. Ennél
nagyobb emberi butaságot nem is tudok elképzelni.
Nevettem,
amikor a fiam előállt, hogy barátja a Mihály irodalmi pályázatot
hirdetett meg: „A zombik apokalipszise” címen, és benevezett.
Végre, mondom a fiamat is érdekli az irodalom világa, persze
mondtam ezt halvány öniróniával, mert ha valami engem nem
érdekel, az akkor a hivatalos irodalom az. De hova tovább az
iróniával, mikor olvasom a „Litera” pályázatát a bezombult
szerzetes titkáról, hirtelen rejtői fílinget éreztem, hogy netán
az irodalomnak is megjött a humoros kedve? Mert nagyon rá férne
erre a magyar népre egy kis humor, mindazok után, amiket a március
15 alkalmával leműveltek az entellektuelek nemzeti felszabadulás
címen.
Ma
reggel mondtam az asszonyomnak, mától én „Vitéz de la Mintia el
Muzsi” vagyok, úgy tekintsen rám. Hogy mi a bajom? Kérdezte.
Semmi, mondom, csak megnéztem a vitéz Tolcsvainak a beszédét és
a hatása alatt vagyok még. És főképpen a tegnap elfelejtettem
kávét venni, s reggelre nincs kávé...de egyet még kiporszívóztam
a kávés dobozból, s mint ereklye átnyújtottam a nőmnek. A
mumifikálás glóriájáról is referáltam volna, de láttam nem
tudtam figyelmét lekötni ilyen zombi hulla reggel.
De
az egészben a poén, hogy mikor láttam a lemosott ablakomat a
parkolóban, egy irtó sajnálkozás kente lelkemet, hogy az az
önmagát mumifikáló örökszent talán sosem érezte át annak az
örömét, amikor neked valaki valamit megelőlegez, hisz benned,
kiszolgál. Az öröme annak, hogy át tudtam nyújtani egy tízest
annak a srácnak, anélkül, hogy lelki önmarcangolásaim legyenek,
meg fösvénységi pánikrohamjaim, hogy egyáltalán volt mit adnom,
és amint a srác mosolya fülig reped, s vállamat megveregetve
megköszönte a viszont hitelt. Ezt az az örökre elkeseredett
mumifikálódó talán sosem érezte át, mert biztos átgondolta
volna még ezt a zombisodás folyamatot.
És
olyan csodásan verte vissza ezt a tavaszi napfényt az a tiszta
szélvédő.
Kár
meghalni s ilyet nem látni.
fosvenysegi panikroham
VálaszTörlésez jo, ezt hasznalni fogom
Ugye, hogy van, aki még Téged is fel tud vidítani! Na de hogy Tata?....
VálaszTörlésHm... hm...