Eurolakk

Mi a lófaszt esznek ezek a francia Riviérán, nem tudom? Van egy köpés tengerpart, jó, valóban nincs alga a parton, olyannak tűnik nekem, mint a műalma: agyon permetezve, íztelen. A kávézók zöme műanyag, ordináré székekkel, kopottak, egy egy véce olyan, hogy otthon rögtön bezárnák a szanitécek a kávézót. Egy csomó vén fasz és banya kocog a parti betonúton, szklepcománok mind, mint a dinoszaurusz csontvázak, nem értem hova akarnak ezek még fogyni, de ügyelnek, hogy a százezres kocsijukat közel parkolják, hogy majd az ötszáz méterre fekvő bérelt lakásukba két órás csúcsforgalom árán jussanak el.

Az afgán nigger, hotel receptiósként vágta piszkos kezével a demipanziós reggelire való kiflit, hallva román suttogásunkat megtagadta a szobakiadást, noha előre le volt foglalva. Semmilyen mentsége nem volt. Meg is mondta, azt csinál amit akar. Hogy ha nem tetszik, hívhatná akár a Marseille cigánytelepen élő afgánjait és feje tetejére állíthatnák a francia Riviérát. Hogy fogyasztóvédelem? Az mi? Ilyen nincs. Rendőrség? Hogy rögtön hív tíz tanút, hogy mi agresszőrök vagyunk.

Kocsiban aludtunk, bokorban pisiltünk a francia Riviérán. Hajnalban arra járt egy szemetes autó, mutatom ennek a Kukunak, nézd, tele van afgán niggerrel. Nem beszélt félre ez a másik afgán nigger.

Megérdemli ez a francia Riviéra, hogy Románia minden cigánnya idejöjjön. Pisiljen le minden bokrot s szarjon le minden afgán nigger küszöböt.

Persze ott a francia Riviérán, kis fantáziával el lehet képzelni, hogy káromkodásos szókincsem sokkal gazdagabb volt, valami ezervalahány leautózott kilométer után, fáradtan, büdösen.

Mondjuk az osztrákok sem valami vendégfogadó népség, kezdem megérteni, hogy miért válnak gorombákká az odavándorló románok. Te, mondta ez a Zsülien, amikor jön hozzánk egy ilyen geci osztrák, kinyaljuk a seggét, kivesszük a hűtőből a legjobb falatokat, ezek meg a parkolót is sajnálják tőlünk. Hisztérikázott egy banya, de nem jöttünk rá mitől. Az üzletet bezárták az orrunk előtt, a vérbeli osztráknak nem szólt a záróra előtti negyed óra.

Az afgán nigger mellé basszátok meg az osztrák tisztaság mániás skizofréneket is. A sorrendet rátok bízom.

Valamikor éjfélkor megérkeztünk Andorra la Vellába, a polgármester, ki egyben Andorra miniszterelnök helyettese kezet fogott velem is. Megtehette volna, hogy ne fogjon. De az úti kalandok után ez jól esett. Csak ez a Zsülien overreakciózta a dolgot, hogy noha magasrangú vendégfogadó apartmantban szállásolnak el reggelig, ő felel azért, hogy nem törünk szét semmit. Mert a polgármester, ki egyben a miniszterelnök helyettes is, nem értette miről beszél ez a Zsülien. Mert valószínű ez a Zsülien a sok külföldi utazás után felvette ezt az osztrák stílust, hogy mindenki egy mocsok aki nem osztrák.

Ellenben ez a Miguel ugyanaz aki volt. Egy fösvény fasz, aki köszönni is fösvény.

Elnézem, ahogy az emberek sietnek, autóikkal száguldanak. Sietnek vásárolni. Ha nem sietnek vásárolni, akkor az az életük: a shopping. A munka és a shopping között nincs semmi.

Nem értik a skótok mit akarnak. Azt se mit akarnak a katalánok. Szeklerekről nem is hallottak. Transzilvánia Drakula országa. Magyar az a Puskás. De nem a Csabi, hanem a focista. Hogy ebben a globalizált világban, mit akarnak ezek? Hogy azért a népeknek sem ment el az eszük, lám ötvenegy százalék mégsem akar elszakadni a globalizációtól.

Szoros a játszma, mondanám, talán négy évet adok még a békés megoldásnak. Előbb utóbb felborul a bili, dominó effektusban fog összeomlani a nagy európai közösködés, mely nagyon nem a közösségről szól, hanem némelyek kiváltságáról.

Még egy hete sem jöttem el otthonról, vágyódom haza. Itt minden kicsi. Üzletekben ugyanaz a bóvli, a mű. A mutyi. Legfeljebb több a virág a tereken az ablakokon. De átlátok a festett banyákon: itt sem hagynak örökségeket a gyermekekre. Baszik mindenki mindenkire.

Miguel fösvénységéből érthetetlenül kivetkőzve mondta, hogy mit is lehet várni tőlünk, hogy nem fóliázunk le mindent, megázik a fa, tönkre megy. Nemtörődöm parasztok vagyunk.

Felszívódott az utazásban kifázott flegmám a torkomban, eszembe jutott valami és elkezdtem röhögni. Nem köptem, hanem röhögtem. Zsülien kérdezte botrányosan, hogy mi van ezen mit röhögni? Hogy eszembe jutott ezeknek a zsidóknak a rökönyödésük, hogy mi várható egy ácsmester fiától? Hát nem zseniális? Egy ácsmester fia annyit nem tud, hogy le kell fóliázni a deckát?

Van ez a szüzkurvaság része a szüzkurvákban, hogy noha megmentette a világot, de nem tudja, hogy a deckát fóliázni kell.

De nem az fájt ennek a Miguelnek, hogy a fával mi lesz, mert a fával nem lesz semmi, megszárad. Az fájt ennek a Miguelnek, hogy az ő javát nem tesszük védelem alá. Mert látom, ahogy szállódái közt sétál egész nap, tiszta egy ideg, hogy a fa rothad. Én meg röhögök ezen a buta népen, hogy drágábbnál drágább festékeket vesznek, hogy ne rothadjon a fa, a száz éves faháznak pedig kutya baja ott a hegytetőn, ahol méteres hó alatt van fél évet, és a teteje is ilyen fa zsindely, ordenáréűl odaszegezve! És le sincs festve semmivel!!

Így vagyunk mi valahogy ez az egész emberiség: befóliázva, bedunsztolva a saját félelmünkbe. Rothadunk bezárva, elszigetelve, noha az életben az eső a szél az ami edz és nem utolsó sorban éltet.

Így az első andorrai napokról.