Átrendeztem
végre a műhelyt. Ezzel a restaurálásos munkával megjött a
kedvem átrendezni a műhelyt. Vagy kifogásként fogtam neki az
átrendezésnek? Talán. Húzni akartam az időt. Az alap oka az volt
az átrendezésnek, hogy jó, de mi van ha éppen akkor akar a gépen
csiszolni a román asztalos, amikor én éppen az intarziást
lakkozom? Ez a hivatalos verziója az átrendezésnek. Van benne
lényeg és igazság, de mégis, ha őszinte akarok lenni magammal,
csak kifogás volt.
Mindegy
mi volt, megvan, a gépek mind egy helyen vannak, nagyon jó
elrendezésben. Minden fát, maradék anyagot kivittem a
gépműhelyből, világgá lehet engem kergetni amikor zsúfolt
műhelyeket látok. Léc, deszka mindenfele, hegyekben a fűrészpor,
három éves pókhálók szövik a faltól egy méterre kiterjedő
anyag maradékokat. Én szeretem a teret, a levegőt, utálom mikor a
lábammal kell félre rugdossam a hulladékokat.
Ezért
jó most. A szerelő műhelyem most csak az enyém, az ajtót
becsukhatom, ha akarok zenét hallgatok vagy éppen a Kossuth rádiót.
Ezen
a címen húztam nyúztam a múlt hetet, hogy majd nyugodtan tudjak
restaurálni.
S
akkor írjak pár dolgot a restaurálásról.
Ó,
én bunkó paraszt. Mert bementem a gugliba, benéztem fórumokra, és
ha nem lennék én az az örökké cinikus figura, talán
visszamondtam volna ezt a restaurálásos munkát. Restaurálásos
munka, mely végül is nem nevezhető restaurálásnak. Egy azért
nem nevezhető restaurálásnak, mert a bútort nem az értéke miatt
kell felújítani, hanem azért, mert a srácnak érzelmi szálak
kötődnek hozzá, apjától örökölte, kettő a felújítás
feltételezi, hogy eltávolítom a politúrozást róla, kicsiszolom
az elszíneződött furnér felületet és újra lakkozom. És
állítólag ez az a folyamat, amitől egy restaurált bútor
elveszti értékét. Mert a régi bútort úgy kell restaurálni,
hogy a restaurált része kitűnjön a nem restaurált részétől,
illetve a fakó, elszíneződött felületek maradjanak úgy és csak
a törött, repedt részek legyenek javítva, azok viszont ne
legyenek elrejtve, hogy a szakma meg tudja állapítani, hogy hány
százalékban van restaurálva, mert minél nagyobb ez a százalék,
annál kevesebbet ér.
Tehát
amit én akarok ezekkel a bútorokkal végezni, a szakma azt mondja,
hogy egy killer vagyok.
Most
ha én ezt elmondom a pasasnak, szerintem simán elküld az anyám
picsájába. Pedig a röhej az, hogy teljesen felújítva legalább
hússzor dolgozok többet rajta, mintha csak „restaurálnám” a
szakma szerint.
Nincs
hogy...nincs hogy ne jusson eszembe Hamvas Bélának az a megvető
írása a vásári faragásokról, hogy azok tulajdonképpen a
művészet elleni vétkek, melyeket giccsnek nevezett. És elég
hosszasan írt a giccs művelőinek a lelki és szellemi lényegéről,
sosem értettem, milyen alapon kapcsolta össze a vásári
faragásokat a „hivatásos” művészek „alkotásai”-hoz,
holott mint aki ismerek személyesen ilyen vásárra faragó
embereket, soha de soha ebben az életben nem hencegtek azzal, hogy
munkájuk művészet, hanem alázatosan a mindennapi betevőért,
pálinkáért faragtak -egyébként nagyon jól- semmi pénzért. Nem
értem, egy Hamvas Béla, kiért ma minden ezo-mazo őrjöng érte mi
kapta el a csóró faragókkal? Vásári faragókkal?!
Zárójelben
megjegyzem, mostanság olvastam az ateistáról szóló írását,
szóval át kell értékeljem magamban a dolgot, hogyan is „jutott”
hozzám Hamvas Béla?
Lejött
ez most nekem ezzel a restaurálásos dologgal, hogy akkor én volnék
az a hamvasi bunkó parazita, aki főnnel és kaparóval belebaszik a
furnérozott faszom bútrába, melynek meglátásakor a feleségem
felkiáltott, hogy: „Uram Atyám ez a pasas normális? Ezt a bútort
én kihajítanám!”
Valójában
én sem tenném be a házba, bármennyire intarzia lenne, mert ha
fütyfürütty, akkor szerintem ez a bútor az intarzia
fütyfürüttység giccsének a giccse. Abból a korból lehet,
amikor a Hamvas -féle értelmiségi polgár cöcöségét kimutatva
ilyen intarziás bútorokat rendelt a házába. Mert faragott
bútorokat a parasztok raktak a házukba. Városi elitpolgár csak
római oszlop fütyfürüttységeket akart látni a házában, nem
parasztos motívumokat.
Na
szóval jól megkavart engem ez a dolog, de tudod mit? Leszarom én
ezt az egész konvenciós marhaságot!
Leolvasztottam
a fotel karfájáról a zsírtól, mocsoktól beégett, repedezett
politúrt, az erre az alkalomra vásárolt kis Bosch csiszológéppel
szépen kitakarítottam az intarziás felületet, míg megkapta
majdnem eredeti színét, lelakkoztam és istenáldja elküldtem
imélen a képet a pasasnak ki németben él, hogy ez lesz belőle.
Áldott érte.
Hogy
fog érte fejmosást kapni az ellenségtől...kissz má essz...
Amitől
inkább megijedtem, és amiért inkább halasztottam a nekifogást,
az azért volt, mert a főnnel égetve a politúrt, nagyon nehéz
eltávolítani –híres szeszek teljesen csődöt mondtak- a forró
hatására olyan lett mint a műanyag, ragadt vissza, féltem
felpattogzik a furnér alatta. De ma nyugodtan újra próbáltam és
a főn legkisebb fokára kapcsolva nagyon szépen meglazítja a
politúrt. Könnyen kaparható. És nem ég meg a furnér.
S
akkor a műhely rendben, a politúr legyőzve, lehet nyomni...a
szakma megbotránkoztatására...
Szerintem a megrendelő kérése az elsődleges szempont, elvégre ő fizet. Ha neki így tetszik és ki is fizeti akkor mindenki elégedett lehet. :)
VálaszTörlésIgen Szil, de vannak ezek a "törzskönyvezett" szakemberek (igaz Erdélyben nem hallottam még senkiről...csak legendákat és elvi koncepciókat "az" restaurálás módjáról...), akik azt mondják, hogy pontosan ezek a falusi pancser asztalosok miatt hígul a szakma. És lőn a giccs.
VálaszTörlésAddig nincs semmi baj, amíg ilyen "értékek" a garázsokban, padlásokon rothadnak, akkor van baj, amikor egy kontár elkezdi kicsiszolni őket...
Érdekel Téged a restaurátor szakma? Mert az egy másik szakma. Tőled azt kérték, hogy hozd rendbe azt a használati tárgyat.
VálaszTörlésMúzeum nem bízná Rád, de Te nem is múzeumnak csinálod.
Géczi Gábor is valami olyasmit mondott, hogy régen nem voltak dísztárgyak. Csak használati tárgyak. Azokat díszítették, vagy nem. Ha ez használati tárgy lesz, akkor Te helyreállítottad az eredeti feladatára. Sokkal hasznosabb, mint egy múzeumi tárgy.
Hamvas Béla pedig egy író. Olyan beszélő alak, aki a saját hagjától esik transzba, és ír, ír, ír....
Ha mindent komolyan veszel tőle, akkor belehülyülsz.
A vásári edények, szerszámok, faragványok régen használati eszközök voltak. A művészet pedig más.
Az egyik Gizike, a másik gőzeke.
Másra valók. Mind a kettő hasznos is tud lenni...
Igazad van Imre, lassan semmit sem veszek komolyan, mert bele lehet zavarodni. Apám végrendeletében van egy mondat, hogy "vettük az életet úgy ahogy volt és vettük a gondokat sorban ahogy jöttek..."
VálaszTörlésLassan belátom, hogy tudott valamit az öreg...
ezo-mazo :D
VálaszTörlés