Inas és lét kérdések...

Az ember egy életen át ringathatja magát, finoman kifejezve: hamis vizeken. Büdös álló vizeken. Most a kekeckedők azt mondanák, hogy én Erdélyre értem azt, hogy egy büdös állóvíz. Nem. Most csak így érzem bennem ezt a dolgot, de nem hiszem, hogy Erdély bármilyen szempontból egy büdös állóvíz lenne. De a hangulatom még lehet az.

Azt mondják, az átalakulás ilyen. A fejlődés. A régi dolgok elavulnak, kinyílnak az új bimbók. Szerintem ezek a bimbók nagyon elbimbaszódtak.

Nem azt siratom, hogy nem mehetek egyenes háttal nyakkendőben a templomba, mert ezt még megtehetném. Ez nem változott. Vannak alapvető emberi dolgok amik nem változnak. Ezt a nyakkendős állapotot nem zavarja társadalmi vagy gazdasági krízis. De például egy nép identitásába durván beleszól. Ja. Úgy nem szól bele, hogy Floridából jönnek a siralmas videóüzenetek, hogy drága szép Erdély, de kösz, amíg Brisbaneban 16 dolcsi az átlag órabér és egy dolcsi a tej, maradunk az ó drága Erdély drágánál.

Ami változott, az a munka értéke. Azt mondják az okosok, hogy a produktivitás esett és nincs marketingünk. Ezért nem mennek a dolgaink és ezért az átlag keresetünk 1-3 dolcsi per óra. Persze 1,1 dolcsis tejárral.

Azt mondják a jólelkek, hogy mindez nem hit vagy nemzeti érzület kérdése. Nem a pénz számít. Nem a kereset. A pénz nem boldogít.

Ez így van. Talán ezért mennek a fiatalok fülig és természetes mosollyal Norvégiába mosogatni. Mert a pénz nem számít. Nem hit és nem nemzeti érzület problémája. Az ember hívő és hű nemzetéhez bárhol a világon.

Na eddig a filó.

Nem is tudom miért nem fényképeztem le az Andorrába készített ajtókat és ablakokat? Ez a Zsülien most nélkülem akar menni istállót szerelni Andorrába. Bevallotta tekervényes úton, hogy van nálam olcsóbb, és amíg tűzifában kifizetheti a munkámat, hozzám jön ajtót ablakot készíteni. Nem fényképeztem le, mert elfelejtettem. Mióta visszajöttünk a tengerről nem volt egy perc nyugtom. Ez a Csabi eladta a forradalmat. Hagytam neki pénzt, hogy etesse a madarakat, nyulakat, a kertben kaszáljon, gyomláljon. Semmit nem csinált. Emellé bevállalt valami lambériát, felvette a lóvét és egy éjszaka elitta. Persze elvesztette a kulcsait, amiket megtaláltam a műhelyben a földön, lécek szanaszét amikbe bebotlott, a szoba ablakán a szita letépve...másnap eltűnt. Írtam neki maradjon távol egy ideig. Aztán egy hétre rá felhívtam, már más cégnél dolgozik.

Ezentúl örökre sok sikert kívántam neki. És talán, sőt majdnem biztosan örökre búcsút mondtam az inasoknak. Ezentúl ha van miből, alkalmi munkást hívok, ha szükség adódik.

Nem kimondottan egy olcsó dráma ez a kijelentésem. Hosszú ideje lappang ez bennem. És nem kertelek, egyetlen oka, amiért nem szeretnék inast a jövőben, hogy nem tudom kifizetni.

Beszéltem egy volt szakiskolás tanítványommal, csak puhatolóztam, hogy s miként. Lábán a köröm ápolt, sarka nem kérges, strandpapucsban. Azt mondja, mennyit tucc te adni egy inasnak (figyeled?: „mennyit tudsz te adni egy inasnak?”)? Me németben lá ágrikulturö hat euró az órabér! Tucc te ezzel konkurálni?

Nem. Nem tudok konkurálni. Mert nekem, szakinak, saját műhelyben, sötét feketén nem jön ki fele sem, illetve három euró egy órára, miből költségeket is kéne fedeznem. Úgyhogy ha inast akarok, akkor egy nagyon hazafi inast kell magamnak szerezzek, egy kótyagos hülyét, de az meg minek, de mit beszélek, hisz ott volt a híres Cézár a sült hülye, kinek élete álma volt seperni a műhelyben, mert másra nem volt alkalmas csak arra, hogy apja élvezeti cikknek használja (magyarán seggbe bassza), de felébredtek a román babpisták, hogy egy megtért hülye pont jól jön nekik, mert tolja a sódert mintha olvasná, mert az ilyen az ilyesmit seperc alatt bevágja és mennyből lenéző tekintettel tanúbizonyságot tesz, persze miközben mindenféle segélyeket behajtanak munkaképtelen bivaly hátán. Na ez a Cézár és mennyei serege megfenyegetett volt, hogy örvendjek, hogy nem jelentenek fel valami hülyéket védő intézethez, hogy a srácnak be akartam magyarázni, hogy nem hülye csak traumás a sok seggbe baszástól és vissza akartam adni önérzetét és bizalmát önmagába.

Ma az ember nem lehet magabiztos. Nem szabad neki magabiztosnak lenni. Nem azért, mert valamiféle páholy mondja ezt, hanem azért, mert annyi a marha, hogy kaszálni lehet, és nem lehet senki okosabb mint az a sok mennyei marha. Na tehát a hülyék sem jöhetnek számításba.

Így azt mondom én is, mint Tarkovszkij harang öntője, hogy sírba viszi a harang öntés titkát.

S akkor ennyit az inaskérdésről napjaimban...

A létkérdésről pedig imigyen: 

Mert mi van akkor, ha a „lelkes”, az evoluáltabb ember az aki magára veszi Jézus tanait, lévén korában egy irtó lelkes, haladó ember és a barom, a vad ember, ki attól még az, hogy megtanult írni olvasni és bizonyos dolgokat be tud memorálni mint a majom a banánfa lelőhelyet, nem veszi magára Jézus haladó eszméit?

Mert a lelkes ember a halálba megy bármikor egy eszméért, de a barom, a vad ember életét féltve fél „istentől” mint az állat a mennydörgéstől, de nem rúgatná fel talpát semmiféle eszméért?

Mégis, miért van az, hogy a fejlett, lelkes embernek kutya kötelessége a baromnak engedni, azt megérteni, putyukálni és ugyanahhoz a tálhoz engedni, mit fáradságos munkával szerez meg magának, míg a barom kikéri magának a dolog alól felmentetni?

Hogy van az, hogy amíg a lelkes befektet a tudásba, a barom istenverésnek nevezi a tudást? Hogy van az, hogy a gondolkodás, mi az emberi lét lényege, ma az emberiség legrémisztőbb ellensége?

Hova jutottunk, hogy amit az ember kitanult az évezredek alatt a majomembernek joga és erkölcsi hatalma van azt a disznók elé vetett gyöngyök formájában eltaposni?

Mi lehet borzalmasabb az emberiségre nézve, mint a csorda hordák uralma?

Krisztus után mire jók a mártírhalálok? Ha az emberiség nem tanul belőlük, mire jók?

Miért kell a lelkes embereknek a lelketlenekhez viszonyítsák lelkiségüket? Kik a lelketlen barmok, akiknek tartoznak a lelkesek életükkel?