“Shine
like a diamond”...ismétli egyre az énekes csaj. Ezek az ismétlős
refrének sosem nőttek a szívemig. Minden ismétléssel egyre alább
esett a szemem előtt a bármilyen sláger.
Már
annyian mondták, hogy valamit félre értek ebben a nemzetis
kérdésben, hogy lassan úgy érzem magam, mint a disznó, ki elé
gyöngyöket vetettek, ilyen shájningoló gyémántokat. Mert ha
mondja egy, kettő, az más. De mikor mindenki azt mondja nekem, hogy
félreértem a jelen magyarságos törekvéseket, nincs más, mint
felismernem magam, mint aki tévedésben él. Valószínű félreértem
a dolgokat. Biztos. Mert nem értem én, hogy a nemzeti dolog az
katarzis, nem pedig gazdaság kérdése. Mert én azt hittem mindig,
hogy az amikor a szekusok elől dugdostuk a magyar irodalmat és
zenét, az volt a katarzis ideje és immár huszonvalahány éve
hiába várom, hogy most már ez a katarzis végre lépjen egyet és
lendüljön ki a lelki állapotából a tettek mezejére, mint
például erdélyi magyar gazdasági élet robbanása, mely illett
volna egy fantasztikusan magas szintű katarzis megélése után. S
akkor most világosodtam fel, hogy a magyarság nem más mint ama
katarzis keresése és megélése. Idézzem Rejtőt: “Slussz.
Pász. Kész.”
Ez
az untig katarzis hajsza olyan mint ez az állandóan ismétlődő
refrén: “shine like a diamond...”
Hogy
a nyugati fogyasztó társadalom tett minket fogyasztó központúvá.
Hamis ez az állítás. Mert felőlem duruzsolhatja reggeltől estig
ez a csaj a shájnolását, legfeljebb a falhoz vágom a rádiót, de
nem tesz engem shájnolóvá. Mert ez a fogyasztóvá betegített
társadalom, ennek volna szüksége annak a katarzisnak, ami kokárda,
zászlóbontás és hadd ne mondjam tovább mi...Nem öcsém, ennek a
katarzist keresőnek a katarzis a bónuszba kapott fogyasztói termék
a megannyi ajánlattal rendelkező hatalmas üzletháztól.
Ugye
azt mondtam, a politikától elhatárolódom? Egy ideje nem írok
politikai dolgokról. Most azt mondom, elhatárolódom a nemzeti
témától is.
Minek
foglalkozzak olyan dolgokkal, amihez úgysem értek? Ha megértem ezt
a kort és még mindig nem értem a lényeget, ideje azzal
foglalkoznom, ami kizárólag az én dolgom, az én hatásköröm, az
én hasznom. Vagy az én élvezetem. Igen, azt csináljam amit
élvezek és ne örökké az afrikai éhezők jussanak eszembe
ahányszor eszem, ne a nélkülöző, ne a tudatlan, ne a csóró.
Menjenek és keressék a hegyoldalban a shájningoló dájmondokat s
űzzék ama katarzist, netán megfogják a farkát, s ha megfogták,
netán megértik mi a boldogság.
A
szabad ember attól is szabad, hogy nem hordja nemzete gondjait is a
vállain. A szabad ember nem hordozza mások terhét. De még a
sajátját sem. A szabad ember csak lebeg könnyedén. S azt mondja:
vesd le terheidet, minek hordod magadon?
Lassan
szakadok ettől a Földtől. Vallás nuku, politika nuku, nemzet
nuku. Ja, a pénz már rég nuku, annak a terhét sosem volt alkalmam
felvenni.
Mi
következhet? Valami nirvánás shájningolás? Jó is lenne egy
gyöngyöt zabáló röfögi a nirvánában...?
Szia Attila!
VálaszTörlésÉn azt mondom, hogy ha már nem csorog a nyálad a reklámok hirdette szépséges semmiért, megtetted az első lépést az elégedettség felé. Ha a saját munkádban örömet találsz, ott a második lépés, ha a fiad követendő példát talál benned,, akkor ott a következő lépés, ha a fürjeid megismernek, és örülnek Neked, már tudod, mit írok.
Ha minden kívánságod teljesülne egyik pillanatról a másikra, akkor megszűnne a lebegés, és jönne a kábszer, mint a céljavesztett ifjúságnak. Vesztett?..., meg sem lelt.
Élünk, és eben is van jó.
Néha úgy érzem a tyúkok, a nyulak örvendenek nekem, a fürjek még nem bővelkednek nyilatkozatokkal, szégyenlősebb, büszkébb fajták, de a maguk módján azt hiszem szeretnek.
VálaszTörlésElkezdtem velük egy fajta szimbiózisban élni, keresem mitől élnek jobban és boldogabban.
Még csak azt szeretném látni, hol adom el a tojásaikat...