ha el nem szarom...lépcső lesz belőle. |
Nem
tudom hogyan írjak le egy „rólam” -féle bejegyzést, hisz
rólam szól ez az egész (néha engem is idegesítő) agymenés,
amit ezzel a száradafa „márkanévvel” illettem. Tudom, tudom,
illene írnom egy pár szót magamról, arról a magamról, aki noha
szereti a szerszámait rendben tartani, nemcsak a kalapácsok esnek
ki a nyelekből, hanem az egész gondolat és érzelmi világom egy
nagy zagyvalék. Viszont beteges szorgalommal takarítom a
műhelyemet, fogdosom az egereket és válogatom a léceket. Nehéz
nekem bármit is a tűzre vetni, de ha a családom melegéről van
szó, bevágom a bútort is a tűzbe.
Az
életemet nem tudtam sosem irányítani, leginkább a szükség vitt
rá dolgokra, az alkalmakkor nem került semmibe nekem igent mondani,
már csak azért is, mert a világ kincséért nem tudnék nemet
mondani.
Csak
gondolom, de ha valaki úgy kezdi olvasni a blogomat, hogy na aztán
ide becsöppent egy igazi, magyar asztalos blogba, ahol az asztalos
házi kenyeret eszik saját disznókolbásszal, az rémesen téved.
Mert az én asztalos műhelyem nem a nagy magyar szellemre van
beállítva, a nagybetűs, meg nem alkuvó szakmára, hanem a
túlélésre. Használok szeget, facsavart egyaránt, ha egy mód van
rá, kerülöm a csapozást, de ha muszáj, csapozok. Hogy is írják?
Csapolás? Olyan izé, na, ami belemegy a lyukba.
Mindentől
függetlenül szeretem amit csinálok. Ezt akartam mindig. Erről
álmodtam mindig. És vannak még más álmaim s más céljaim,
ugyancsak ezzel a műhellyel kapcsolatban.
Sokféleképpen
lehetne írni a körülöttem zajló mindennapos, banális csodákról,
gondoltam egy időben, hogy kiteszem a rajzaimat, terveimet, de azok össze vissza firkált lapok, elképzelések,
amik csak részben materializálódtak, mert az irodámtól a
gyalugépig megint átgondolom a dolgokat, elévült rajzokat meg
elhajítok. Úgyis minden nap másként látom és oldom meg a
dolgokat. Hogy kitegyem a munkáimról készült fotókat? Az első
öt évben mindent fényképeztem. Aztán tíz éve csak hébe hóba.
Mert minek? Úgysincs két egyforma munka? Meg aztán a megrendelő
úgyis mindig jobban tudja. Jönnek a képekkel, vagy visznek a
szomszédhoz: olyan kell nekik is. Hogy nem fényképeztem
rendszeresen a munkáimat tíz éve, az talán azért is van, mert
elkezdtem lázadni a magamba zárt asztalos meglátásaimért. Amiket
eddig készítettem, az az iskola, nem az, amiről én beszélek.
Hogy
én miről beszélek? Ha megtudjátok, szóljatok. Mert én is
keresem.
Így
szépen menjetek vissza a főoldalra, és ha van türelmetek,
kezdjétek elölről. Hátha megértitek....szeretettel Muzsi
Attila...
Ok. Hátha ... Ha sikerült szólok. :))
VálaszTörlés