képszursza: blog.ebnevelde.hu |
Ma
is volt egy ilyen szar helyzet, amikor egy kliens félreértett.
Elgondolkodtam ezen, hogy milyen önkínzó vagyok. Mint egy fakir.
Annyi a különbség, hogy nem szegekre fekszem vagy égő parázson
járok, hanem beletaposok a mit tudom én mimbe. Nem is tudom, minek
vállaltam el, az a baj velem, hogy amikor megkérnek valamire, nem
tudok nemet mondani, mint most sem, mert azt mondta a néni, hogy
tudja, van a konyhaajtónk és nincs szegőléce és emiatt mind
repedezik a fal és hullik, tudja, ott az illesztésnél. Tudom,
miről van szó, és azt is tudom, hogy nincs a földkerekségen
asztalos, aki egy ilyen szar szegőlécért elmegy valakihez kétszer,
egyszer lemérni, egyszer meg felszerelni. Mert időtöltés, szar és
kicsi munka, az ember meg ha megkéri a becsületes árát, az is
égbekiáltóan sok. Ez az a zóna, kategória, ahol az embert
könnyen félreértik. Ha egy hülye lépcsőre azt mondják, hogy
harminc ezer, azt mondják jó, de az lépcső. De ha egy semmi lécre
azt mondja az ember, hogy harminc, nem ezer, hanem csak így
egyszerűen harminc, soknak tűnik. Pedig ugyanaz az idő a lépcsőben
talán százharminc. Persze, ha az ember talál egy egyházi munkát,
ahol egy lépcsőt le tud nyomni harminc ezerért. Mert más
asztalosnál ugyanaz a lépcső tizenöt ezerért több, mint annál
az asztalosnál, aki harminc ezerért csinálja. A pályázós
világban a számok felfele kisebbednek, nem lefele.
Egyszer
nagyon egyszerűen elmagyarázta nekem egy volt barátom ezeket a
különböző áras szerződéseket, hogy amíg az egyiknek megadja a
harminc ezret, a másiknak a tizenötöt sem. Hogy hogy is van ez?
Mert ezt sosem értettem. De aztán felvilágosított. Hogy az Úr is
másként szerződött a szőlőmunkásokkal, nem egyformán fizetett
nekik ugyanazért a munkáért. Ha az Úr velünk, akkor kicsoda
ellenünk? Nos, ezt az ekuációt, jó tudni a magamfajta
asztalosoknak. Ezt az ekuáció szót nem azért írtam, hogy Fricit
idegesítsem, hanem azért, mert ez adekvált ezekhez az uras
körökhöz.
Nos
ez a néni, nézte amíg izzadt homlokkal és valószínű nehezemre
eső sűrű lehajolásomra véstem a szegőlécbe a csempe
szegőpárkány helyét, mert jó, hogy első látásra úgy tűnt,
nem egy nagy dolog ez a szegőléces munka, de mikor leszedtem azt a
régi toldalék lécet, akkor derült ki, hogy tulajdonképpen az
ajtó mellett az a mi mind repedt és hullott, az valami rosszul
kijavított feltöltés volt, mert amint mind hullott az idők
folyamán, mind tömték vissza és volt ott beton, volt ott gipsz,
meg mindent amit akarsz, nem számított, mert a festék mindent
eltakart, de igenám, éppen akkor kezdett minden szétesni, amikor
jött az asztalos és azt a hajszálrepedést akarta eltakarni a
szegőléccel. Erre meg omlik az ajtó körül minden. Talán az ajtó
fölé akasztott korondi tányérok szentlelke tartotta eddig azt a
vakolatfélét. A lényeg lényegórum, hogy két órás munka után,
szerintem jobb lett az ajtó körül a dolog, de több repedést
okoztam, mint eltakartam. Sőt, most ünnep idején, festeniük kell
a szegőlécet, a néni azt mondta, hogy hát akkor az ajtót is
lefesteti az urával, de ha már a konyha ajtót lefesteti az urával,
akkor a többit is lefesteti, mert hát hogy néz ki?
Hát
szerintem a néni megalkotta a véleményt rólam, mert azt a
szegőlécet sem tudtam úgy feltenni, hogy az ajtó tokon is zárjon
és a falon is, mert a két dolog nem volt egy síkban. Mert
valamikor azt a töltő lécet pont ezért találták ki ezeknél a
régi tömbház lakásoknál, mert az ajtó tok nem volt egy síkban
a fallal. És ez a léc meglopta a szemet. Milyen asztalos az, aki
egy szegőlécet sem tud rendesen feltenni? Világos, hogy adjál egy
ilyen asztalosnak harmincezres lépcsőt? Lám a magára valamit adó
asztalos azt mondta, óh csókolom, én ilyen szegőlécekkel nem
foglalkozom, csókolom. Nincs nekem időm erre. Nagy munkákra vagyok
beállva, nem szegőlécekre.
Na
de érdekes helyzet állt elő a néninél, amivel még szánalmasabbá
váltam, mert elmondta, hogy a fiának bútorgyára van, és ki
fogják cserélni az ajtókat, rendes komándára rendelt ajtókkal,
nézze, ilyen cseresznyéből, és mutatta a cseresznye bútort, ami
valóban szép volt, ilyen ipari munka, ami nem esetem, de szépnek
szép. De hát a fiának nem mondhatja, hogy most karácsonyra neki
ide szegőlécet szegeljen, mert a fia komoly dolgokkal foglalkozik,
nem ...és rám való tekintettel nem dezvoltálta a témát, de én
oda gondoltam, hogy ilyen szar szegőlécekkel. És akkor van magának
is műhelye? Ööö...igen, egy kis szerény műhelykém, nem gyáram,
mint a fiának, és töröltem magamról az izzadság cseppeket.
Talán
azzal kéne kezdjem a helyes marketingemet, hogy ilyen munkát többet
ne vállaljak. Mert most sem a pénz volt, hanem az, hogy megkért.
Erre jön ez az asztalos, és jobban megrepedt a dolog. Mint a
fogorvosnál, az ember elmegy, hogy fáj egy fog, van ott egy kis
lyuk, oszt a dokiné fúr egy krátert és kiderül, hogy még más
nyolc fog is lyukas...és két gyökeret ki kéne vésni...
Na
de a helyzet ennél cifrább, mert a néni szólt volt ő egy
ismerősüknek, aki valamikor asztalos volt, most már tanár, nem
asztalos, hogy azt a szegőlécet szegelje már fel, de az sem ért
rá sosem. Most akkor az lesz, hogy megy ez az ismerősük, aki ma
tanár, de valamikor asztalos volt és azt fogja mondani, hogy na
látod? Nem volt türelmetek kivárni engem, egy pancserrel hamar
hamar összevertétek a dolgot.
És
ha nem kellene most uzsonnát csomagolnom a fiamnak, hogy iskolába
menjünk, a szegőléces történetemet is tovább bonyolítanám,
mint a „Dallas” sorozatot....
Ókor tán borúlátóbb vagy a kelleténél. :)
VálaszTörlésHallod e te Józsi? Pukkadj meg! Ha ez az írásom sem pozitív, akkor menj szerzetesnek!!!:-)
VálaszTörlésSzia Attila! Nagyon tetszik ez az írás, annyira tükrözi a helyi viszonyokat! Nem borúlátó, teljesen realista...tényleg így lesz, hogy a sok okostojás majd jön, és kommentálja a dolgokat. Adri
VálaszTörlés