Van
itt ez a hétökör öszvér srác, ki belepottyant az asztalosságba,
mint légy a tejbe. Román srác. Sajnos jellemző rá is a takony
munka. Pár éve utazik mindenféle ács munkába, most látom
„diverszifikálta”, kitágította a vállalkozási tevékenységét,
asztalos munkákba is belemászik. Második lépcsőjét vállalta
el, meg egyéb más dolgokat is bevállalt, teljes őszinteséggel
igazolom, hogy a „nyeznájuba” a teljes tudatlanságba. Fogalma
sem volt, mikbe mászik.
Persze
könnyen lehet ilyen fogalmad sincs dolgokba belemászni, ha van
éppen San Chirkistanoban egy asztalos műhely és benne egy
idegesítésig jóságos Gepetto apóka, ki a fafejűekbe életet
próbál szegelni.
Mert
hogy minek van nekem türelmem ehhez a sráchoz? Román, fafejű, nem
is ért az ember szavából, megy neki a falnak mintha betonból
lenne a feje, mit bajlódsz vele, mondhatná bárki jogosan. Néha
valóban idegesített. Meg is mondtam neki, kiabáltam neki, hogy
bazmeg, hogy van neked pofád belemászni olyan dologba, amihez az ég
adta világon semmi fogalmad sincs? Nem sértődött meg. Csak azt
mondta, hogy bazmeg most hogy mondod, elbátortalanodtam. Na ne
búsulj, biztattam.
Most
is egy lépcsőt vállalt be, mégpedig egy kanyargós lépcsőt.
Mondom neki, te vasfejű ökör. A legnehezebbjébe másztál bele.
Elmondom neki ötször, tízszer, hogyan kell elkezdeni, mik a
fázisok, ő teljesen mást csinál. Hagytam, eddze a fejét a barom,
ha nem hallgat rám. Na de meghúzva a vonalat, ide s tova két éve
jár a fejemre, pár hónapja majdnem rendszeresen vállal asztalos
munkát. Megtanult fát egyenesíteni, vastagolni, rétegelve
ragasztani, csiszolni, és még néhány alap fogást, ami
elengedhetetlen az asztalosságban. Elnéztem, amint makacsul töri
a fejét a megoldáson. Mert hiába látom én azt a kurva lépcsőt,
ő nem látja. És ez a gondja neki. Nem látja térben. És ebben
akad el, hogy nem látja térben azt a lépcsőt, hogyan alakul a
kanyargása. Ezzel nincs mit kezdeni, mint hagyni őrlődni, hagyni
meglátni a dolgokat.
Eszembe
jutott az én első vállas csapom. Napokig rajzoltam, minden
szögből, térben, síkban, nem láttam, nem éreztem át azt a
vállas csapot. Persze azt én neveztem el vállas csapnak, mint
utólag, úgy húsz év múlva derült ki, hogy tulajdonképpen
melyik az a vállas csap, nem az, ami nekem térbeli meglátásos
gondokat okozott, na de mindegy, így jártam keltem én is a
műhelyben, ahol dolgoztam és törtem a fejem a saját vállas
csapomon. Mert akkoriban azt mondtam, hogy ha én megtanulom azt a
vállas csapot, sok minden kinyílik számomra az asztalosságban. És
nem tévedtem akkoriban. Két délután ott maradtam a melóban
mindenféle ürüggyel, hogy nyugodtan kigondoljam a vállas csapot.
És meglett a vállas csap és nagy volt az örömem. Aztán
rájöttem, hogy a vállas csap -erre a vállas csap elnevezésre
jöttek aztán az úgynevezett András kötések, amiket az ács
meszeriában használnak, aztán hogy súlya legyen a „tudásunknak”,
elneveztünk minden ismeretlen kötés nevet hol Jóska kötésnek,
hol Péter kötésnek...- szóval rájöttem, hogy a vállas csap
elkészítése előtt kell a lyukat, majd a falcot kivágni, aztán a
vállas csap adja magát. Sok asztalos mondta azután: te így
csinálod? És furcsálltak. Nem tudom miért? Mert észrevettem,
hogy az asztalosságban minden adja magát, ha jól kezded el.
Nézem
a fiam számtanát és látom, hogy milyen összevissza vannak a
dolgok. Mintha direkt az lenne a cél, hogy ne lehessen
következtetni, építeni. Nincs a dolgoknak kezdete, vonala. Mintha
feszt készenlétbe állítana a rengeteg -tudatosan fenntartott-
ismeretlen előtt. Hogy igen, ott van az ismeretlen, de mivel nekünk
sürgősen meg kell ismerkednünk a következő ismeretlennel, most
nem vacakolunk ezzel.
Hogy
én délután ott maradtam és megtanultam, felfedeztem a saját
vállas csapomat az más volt, mert abban hittem, hogy megváltoztatja
az életemet. De a számtani ismeretlenekben nemigen lehet bízni,
nem ugyanaz lenne délután kínlódni megérteni.
Ez
a vasfafejű román srác is így délutánozik most a lépcsőjével.
Azért hagyom őt csendben délutánozni. Majd rájön, hol rontotta
el. Két lánya van. Huszonöt kilométerről jön minden nap
dolgozni. Kisiparosi engedélyt váltott ki. Ezért tisztelem. Ezért
segítek neki. Aprópénzt fogadok el tőle, hogy a műhelyt
használhatja. Mindig rá bízom, adjon amennyit megér neki. Nem él
vissza a helyzettel. Sajnos sok magyar visszaélt a helyzettel. És
ez bánt engemet. Miért nem tolonganak az ilyen vasfejű magyarok
itt a műhelyemben? De nem, ezek a fafejű magyarok elkapták ezt az
európai utópia vírust, hogy minek itt falhoz verni balfasz
fejeket, ki tudja mikor tanulná meg ezt a mesterséget, amíg el
lehet menni Angliába mosogatni, takarítani, több pénzért?
Nekem
ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy „mindig ott voltam nálad,
zörgettem, kértelek, te nem utasítottál vissza, holott nem voltam
hivatalos a bulidba...”
Eddig is tudtam, ritka ember vagy. Nagyon ritka. Jó értelemben! :)
VálaszTörlés