A reggeli

Reggel korábban keltem. Klaudia nem volt már a szobában. Gondoltam átment Barbuhoz az éjszaka. Lementem, gondoltam levegőzöm, amíg felkelnek az urak. Nagyot néztem, amikor Klaudiát lent kaptam az ajtó előtt a pokrócába burkolózva. Kérdeztem tőle, hogy miért fázik itt az ajtó előtt? Jól esik neki most a hideg, azt mondta. Meg kellett mutassam neki a műhelyt. Minden sarkot megnézett, mintha érdekelte volna. Furcsálltam egy kicsit. Mert nő személy még sosem érdekelődött a műhelyem iránt. Mondtam neki egy kicsit elszégyellve, hogy hát nem gondoltam, hogy látogatóm lesz, nem takarítottam. Hogy éppen munkák között vagyok. Mentegetőztem, hogy azért szoktam takarítani, mert én sem szeretem a rendetlenséget. De hát a munkafolyamatok nem úgy alakulnak, hogy minden nap érdemes takarítani, sok időt felemésztene, ha minden nap tenném. Nem baj, mondta, szeretném ezt mindennap seperni, nekem nem lenne gond. Én nem tudtam erre mit felelni. Sorozatban kaptam ezeket a kijelentéseket, amik inkább komolyak voltak semmint viccesek. Viszont a meglepődésen túl nem tudtam hogyan reagáljak, mert soha egy nő nem mondott nekem ilyeneket. Hogy legyinteni szoktak a szakmám miatt, azt megszoktam, de hogy egy tévésztár nekem azt mondja, hogy szeretné seperni a műhelyemet, az nekem sok volt. Nem tudtam abban a pillanatban másra gondolni, minthogy így szerette volna kifejezni azt, hogy mennyire elege lett a tévésztárságból, szívesebben seperne egy műhelyben. Lelkemben mást értettem, de az eszem mást sugallt. A lelkem azt mondta, hogy a csaj tök komolyan erre a műhelyre értette, az eszem meg azt mondta, hogy csak átvitt értelemben használta a műhelyseprést. Lehet jobb lett volna rögtön rákérdezni, hogy ténylegesen erre a műhelyre gondolt? Legfeljebb mosolygott volna, hogy neeeem. Miért nem kérdeztem? Mert talán nem hittem a fülemnek. Ehelyett, azt mondtam, kéne menjünk reggelizni. Mit mondhattam volna? Talán meg kellett volna csókolnom, mint a filmekben magamhoz öleljem és felültessem az egyengető gyalugépre, fél kézzel lerántva minden deszkát róla, és esetleg mittomén? Ilyen csak a filmekben vannak. A valóságban az emberek elmennek reggelizni.

Klaudia csak nézte amíg kenem a pástétomos kenyereket, a kályhán már főtt a teavíz. Arra kért, hogy az ő kenyerére ne tegyek mást, csak pástétomot. Két szeletet tegyek össze, mintha szenyó lenne. Két ilyen szenyót csináltam neki. Megette.

Közben felkeltek a többiek is. Nagyvárosi morcos képekkel jöttek elő, az életundor fájdalmasan virított képükön. Csak hallgattak, néha nyögtek, ásítottak. Nekem már nem volt amiért visszamenjek velük a faluba. Megadtam Klaudiának a telefon számomat, ha mégis szükségük van rám, elérhető legyek. Aztán elmentek. Jó nagy ürességet hagytak maguk után. Legalábbis Klaudia hiánya okozta ezt az érzést bennem. Bogarat ültetett a fejembe az esti és a reggeli beszélgetésünk.

Aznap nem hívott. Másnap hívott, hogy az iskola ajtója nem zár rendesen, nehezemre esne elmennem megnézni? Még ott lesztek? Kérdeztem. Talán igen, felelte Klaudia.

Elmentem. Klaudiáék már nem voltak ott. Elmentek. Az iskola tanító nénije megmutatta az ajtót, amiért jöttem, de azt mondta, nem tudja, hogy lenne valami baja. Akkor jutott eszembe, hogy hát megigazítottam az ajtót, akkor amikor az ablakot szereltem, de hogy ment ki ez az eszemből, nem tudom? Akkor fülig pirultam, csak a gondolatától, hogy esetleg Klaudia így akarta megadni a telefonszámát?

Írtam is egy esemest rögtön neki, hogy: „megjavítottam az ajtót”. Rögtön válaszolt: „ok. :-)”