Szeretlek Magyarország.

mattesonart.com

Az asztalosság is olyan, mint egy dal. Ahányan előadják, másképpen szól. Ugyanaz a dal, a szöveg, mégis más.

Egyszer elmentem egy magyarországi pasassal nagyon messze, elvittünk valami emeletes ágyakat. Az úton jó magyar zenét hallgattunk. Egy darabig csak hallgatagon hallgattuk. Mondom a pasasnak egy idő után, milyen jó ez a magyar zene. Aztán szó szót hozott. Kiderült, hogy ugyanazt a zenét másképp hallgatjuk. Ha meg sokat beszélgettünk volna, még talán meg is vert volna az a magyar ember, mert kiderült, hogy én egy áruló magyar vagyok. Én azt hittem, hogy az a zene a minden magyarokhoz szól, nem csak egyes magyarokhoz. Én azt mondtam, milyen szép és nagy nép vagyunk, lám milyen jó szép zenét tudunk alkotni. Dolgozni is más ha magyar zene szól. Felemeli az ember lelkét. Energiát ad. Békességet. Munkakedvet.

Nahát rosszul gondoltam. Arra sosem gondoltam, hogy nem jól hallgatom azt a zenét. Nekem elég volt az, hogy magyar, és azt hittem a magyar vérkeringésemet segíti elő hallgatva. Tévedtem. Lemaradtam valamiről. Arról, hogy van igazi magyar és nem igazi magyar. Az igazi magyar a konzervatív magyar és az áruló magyar az a liberális magyar. Ez rég volt, nem mostanában. Azóta sem hallgatom másképp a magyar zenét, mint akkor. És nem lettem sem liberális sem konzervatív. Máig sem értem hol a határa a kettőnek, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik?

Az asztalosok sem egyformák. Az egyik csak a pénzért csinálja, a másik nem csak a pénzért csinálja. Van a szakma megszállottja, olyan mint a művész, sokat tud róla, de annál kevesebbet dolgozik és van a keveset gondolkodó, sok fát feldolgozó asztalos. Mindegy hol helyezkedik el az asztalos ezen a palettán, mindegyik fával dolgozik. Csak kevés asztalos fejében fordul meg az a gondolat, hogy olyan szép a szakma mint a zene például. Hogy el lehet játszani többféleképpen. És nekünk örvendeni kéne, hogy ugyanazt a dalt másképp is el lehet játszani.

Kaptam egyszer egy cédét egy dal volt rajta csak. Az az amerikai „amazing grace”. De az legalább harminc feldolgozásban, különböző zenészektől előadva. Azóta is többször lehallgattam, nagyon érdekes, hogyan érzik és élik meg azokat az akkordokat más és más zenészek, énekesek. Mennyire gazdag az ember! Mennyiféleképpen tudja ugyanazt létrehozni! Elképesztő! Csodálatos! Miért törekszünk akkor olyan hisztérikusan az egyformaságra?

Annyira nevetséges, amikor ugyanazt a szart dobják piacra még az asztalosok is, és versenyeznek az árával. Aztán elkezdik itt-ott vékonyítani, spórolni, hogy még olcsóbb legyen. Aztán jönnek megfenyegetnek, hogy ne add már olcsóbban. Aztán dicsekednek, hogy milyen jól eladták áron felül. Mint a hülyék. Röhejes. Pitizmus.

Én mégis azt mondom, hogy szeretlek Magyarország. Mert adtad azokat a jó zenéket. Adtad a Barkóczi Jánost, nyugodjon békében, aki röptében megmondta milyen repülő szeli a magas eget, és hozta kazettán a jó magyar zenét, a magyar lapokat, hozta a finom magyar kolbászt, a vajat, a bort, a jó magyar hangulatot és hírt, hogy nem vagyunk egyedül, gondoltok ránk.

Szerettelek akkor, szeretlek ma is, úgy ahogy vagy. Nem értek én semmit sem a konzervativizmusból sem a liberalizmusból, az a mi magyar eljutott hozzánk is, szerettük, megettük, szívünkbe-lelkünkbe fogadtuk, jó helyre került.

Valamelyik apostol szokta mondani azt hiszem, hogy aki nem úgy hallgatja az ígét...ítéletét hallgatja tulajdonképpen. Jó, nem ezekkel a szavakkal. Én nem tudom, hogy kellett volna hallgatnom azokat a magyar dalokat, én csak egyféleképpen tudtam hallgatni és azon ma sem tudok változtatni, még akkor sem, ha ítéletet vonok magamra.

Úgyhogy: „száraz, bogmentes deszkát!”