Miért hagytál el engem?

Sosem értettem ezt a fejezetet Jézus életéből. Legalábbis úgy, ahogy ezt magyarázták. Hogy állítólag elhagyta őt az Atya egy kis időre. Úgy siklottam át ezen a dolgon, mint a víz a csapon. Én nem tudom egy percig sem feltételezni azt, hogy az Atya elhagyta a Fiát. Én ezt egyszerűen úgy értelmezem, hogy Jézus egy pillanatra elhagyatottnak érezte magát. Kár volt erre olyan hülyeségeket kitalálni, hogy az Atyának szokása elhagyni a szeretteit. Sőt, ezzel, mumásként ijesztegetni a gyengébb idegzetű emberkéket. Hogy lám mi lesz, ha az Atya leveszi rólad a szemét?
Miért, talán nem ugyanaz az Atya mondta volt, hogy egy hajszálad sem görbül meg tudta nélkül? Utálom, amikor az ideges, szkizofrén istenképet próbálják lenyomni a torkomon. Az enyémen még hagyján, de hogy a kis gyermekek lelkecskéit ilyesmikkel fertőzni. Olyannyira mindennapjainkká vált ez a bűnben fogantatás bolondéria, mintha a kis város, amiben élünk, körbe lenne véve rácsokkal, börtöncellákkal és be vagyunk stresszelve, hogy mert ugyebár a világ egy bűnfészek, egy karnyújtásra van tőled az örök börtön kapuja, s aztán erre fókuszál kicsitől a nagyig mindenki, nehogy tévedjen, mert lám az Istennek néha elhagyhatnéka van. Így az örömünk nem az Életből inspirálódik, hanem a mindennapi kevesebb bűnözésből, tulajdonképpen a Sötétből. Mert ahol a szívetek, ott a lelketek is.
Ez a gondolatom erről most azért jutott eszembe, mert ennek a témának valahogy a negatívját élem. Felmerült bennem az a kérdés, hogy én elhagyhatom e az Atyát? Elhagytam e az Atyát akár egy pillanatra is? És itt nem azt fejtegetem, hogy a bűneim vagy nem bűneim által hagytam e el az Atyát. Hanem arról, hogy valaha elhagyhatom e az Atyát? Létezik olyan állapot, hogy egyszer befogadtam, aztán egyszer elhagyom? Nem. Úgy érzem én sosem hagytam el az Atyát. Akkor sem, amikor vitatkoztam vele. Nem azért vitatkozom valakivel, mert el akarom hagyni. Amikor én valakit elhagyok, én nem vitatkozom vele. Ha tartózik is valamivel, azt mondom neki, mint Gruhn úr mondta volt Icignek: „nem tartózol semmivel”. Akit elhagyok, azzal semmiképp nem vitatkozok. Innen is látszik rajtam, ha egy rolót készülök lehúzni, hogy abbahagyom a vitát. Mikor valakivel elveszítem a lélek kontaktust, nem számít az anyagi oldala. Veszem a kabátom és megyek.
Az Atyával elég sűrűn vitatkozom. Nem is vitatkozom, hanem beszélgetek. Rákérdek dolgokra. Miért ne tenném? Sosem éreztem, hogy baj lenne. Mitől lenne baj? A fiacskám is ezer dolgot kérdez napjában tőlem. Mi lenne az a kérdés, amire megharagudnék? Nem tudok ilyent elképzelni. És mitől tudnám én akár egy percig is elhagyni, úgy hogy általam elhagyatottnak érezze magát? És ha tegyük fel életemben valami akkora disznóságot követnék el, amire ő megtagadna, úgymond elhagyna, vajon valóban elhagyott? Nem hiszem. Vagy én el tudnám hagyni, ha ő követne el valami disznóságot? Nem. Ezek a kapcsolatok nem ilyen kitagadósak. Tisztára zokni kell legyen az agyad, hogy te elhagyd a sajátodat.
Ahogy én megismertem Jézus és az Atya kapcsolatát, ez az elhagyatás gondolata szerintem egyenesen marhaság. Mondjon ki mit akar. Persze, jó drámaian hangzik, hogy ugyebár úgy szerette Isten a világot, hogy a saját fiát is elhagyta érte. Bulsitt. Nincs benne semmi értelem. Csak a hatás kedvéért értelmezik ezt is félre.
Nem ez nekünk a fő problémánk, hogy az Atyának vannak e hangulatai, vagy nincsenek. A mi nagy problémánk, hogy ebben az atyafrászban elfelejtettünk egymásra figyelni, egymást szeretni, örvendeni valaminek. Minden emberi közösködésünk leszűkül az idiotizmusra. Csak az idiotizmusra és csak a pénzre. Tele vagyunk privát opciókkal. Ha nem tetszik valami, pakolok, megyek Spanyolba, megyek Itáloba. Ha nem tetszik valami, azt mondják, mehetsz, kint tágasabb. Az illúzió, hogy majd máshol, majd mással majd más lesz. Nem kell nekünk már semmit sem megbeszélni, kibeszélni, kiegyezni. Majd az adósságbehajtó hívni fog. Na jó, akkor majd hívjon az adósságbehajtó. Ha rátértünk a legálra, az emberséges megbeszélés nem megy, akkor menjünk a legálba. S akkor ránkszállt ez a sötét látás, mint a köd a folyóra. S így fognak felzabálni minket más, nálunk sokkal primitívebb emberi fajok. Mert ahelyett, hogy a saját házunk tájával foglalkoznánk, el vagyunk kábulva az opcióktól. A jövés menés lehetőségétől, a sokszínűség illúziójától. Hogy kimegyek én ebből a koszfészekből.Hova? Egy másik koszfészekbe? Hát nem hülyeség? Ahelyett, hogy nyugodtan megbeszélnénk a dolgokat?
Egy megoldást látok a sok kilátástalan helyzetnek. Hogy összetesszük ezeket a kilátástan pakkokat. Garantálom, hogy megszületnek a közös érdekek és a közös megoldások. Nem olyan komplikált ez a kibaszott élet, két három dolgot kellene összerakni, olyan, mint a három éveseknek való kirakós az egész, de annyira meg vagyunk babonázva ettől a délibábos látomástól, hogy elfelejtettünk egyszerűen élni. Ez a mi nagy bajunk.

1 megjegyzés:

  1. Nagyanyám megélte mindkét világégést. Elvesztette a testvéreit és még sokakat. Miközben a rózsafüzért morzsolgatva imádkozott és közben szeméből folytak a könnyek, néha feltekintett és azt mormolta: -ha lenne Isten, ezt nem engedte volna meg. Kis imádságos könyvéből már kijárt a lapok fele, annyit forgatta. Ezt csak úgy az "elhagyásra" írtam.
    Igazad van: -"elfelejtettünk egyszerűen élni."
    S szerintem már zömében nem is akarunk.

    VálaszTörlés