Cézár

Mindig azt mondom magamban, na ez az utolsó bejegyzésem. Nincs értelme írni. Hülyeség. Hülye vagyok. Töltöm az időm vele. Aztán vagy két napja az agyamon van ez a Cézár dolog. Egy párszor nekifogtam megírni, de úgy vagyok egy pár dologgal az életemből, hogy mikor rájövök mekkora gyógyíthatatlan hülye vagyok, szégyellem azt még le is írni. Most ez a Cézár ügy egy más fényben jelent meg előttem, éspedig olyan fényben, hogy milyen hülyék vagyunk mi azon bloggerek, akik arról álmodozunk, hogy a közösségünk, falunk, városunk, országunk népe egyszer csak egy önálló, szabad ember és szabadsága által boldog lesz.
Fel kéne írjuk egy táblára, hogy „semmilyen jótett nem marad büntetlenül” és melléje azt is írhatjuk, azt az általam is kitalált arany mondást, hogy „kivételek nincsenek, csak aranyszabályok”.
Mikor a húszon valahány éves Cézárt az anyja ott hagyta nálunk a műhelyben, azt hitte megfogta az isten lábát. A srácot a saját apja rendesen kefélte. Azt mondták Cézárról, hogy a srác egy kicsit hibbant, meg van kettyenve. De nem eléggé, hogy intézetbe rakják valahova. Meg aztán egy bivaly erős fickó ez a Cézár. Ingatta magát állandóan, mikor beszélt, folyton bocsánatot kért, és örökké mosolygott. Már az első napok elteltével tudtam, hogy kész, erről a gyerekről lemondtak, ide baszták magyarán és puszi pá, zajlik az élet tovább. Akkoriban Sanyival észrevettük, hogy ez a gyerek nincs meghibbanva, hanem frásza van mindentől és mindenkitől. Szóval, ha valakit az apja gyerek kora óta seggbe baszta, milyen legyen felnőtt korára? Egyszer eljött az apja a srácért, egy kis sötét tekintetű mitugrász figura volt, Sanyival azon tanakodtunk, hogy begyömöszöljük a pasast a pöcegödörbe, hadd rohadjon ott, lenne ideje, de aztán közbelépett a Cézár, aki kérve kérte, hogy engedjük el az apjával. Miért, Cézár, kérdeztük, nem kaptál eleget a seggedbe? Sűrű káromkodások közepette mondtam neki, menj ahova akarsz. Akkor megértettem, hogy a gyereket annyit baszta az apja, hogy homokos lett. Persze, hogy pár hónap múlva megint megjelent Cézár szakadtan, rongyosan, azt mondta, elszökött otthonról, de most már végleg. Nem akarok ebbe a drámába mélyebben belebonyolódni, volt neki több testvére, többjük ugyanebben a sorsban voltak, és ki tudja hogy alakultak volna azok a sorsok, ha nem veszi fedele alá a dévai Szent Ferenc alapítvány még gyerekkorukban őket. Ez a Cézár kilógott valahogy ebből a protekcióból. És meg is lett az eredménye. Ergo morgó, nálam volt a srác vagy két évet azután. A srác abbahagyta az ingadozásokat, normálisan beszélt, állandóan azt fújtam neki, hogy Cézár, nincs más kiutad, mint a saját talpadon megállnod, erős vagy, van magadhoz való eszed, tiszta vagy, nem vagy te hülye. Elhitte, hogy nem hülye. Bármilyen munkára be lehetett fogni. A legjobban a seprést, takarítást szerette. Ha sok takarítani való volt, azt mondta, „yes, van munka!” Adtam neki kaját, szállást, és minden héten költő pénzt. Elindult a srácban egy gyógyuló folyamat, ami szemmel látható volt. Persze a testvérei nem látogatták. Ő szokta őket meglátogatni, minden pénzét nekik adni. Az ő szemükben csak az a buta Cézár volt. Nem volt ő buta, csak nem engedték iskolába, hanem apja erőszakolta rendesen és küldte kéregetni. Praktik a srác analfabéta. Ilyen körülmények közt bárki buta lenne. Utólagosan felhányni neki, hogy hülye, szerintem az igazi butaság. Kihasználni meg a gonoszság.
Tudtam, hogy eljön a nap, amikor majd mások felfedezik a gyermek jóindulatát és erejét. Összejött valami román baptistákkal. Cézár megtért, egy öreg lett a mentora. Egyszer jött ez az öreg hozzám, hogy beszélnivalója van velem. Hogy dolgoztatom a gyereket, se munkakönyv, se biztosítás. Hogy akár fel is jelenthet. Szegény Cézár csak bólogatott mellette. Láttam a szemein azt a fényt, amivel az apjától megszökött. A rabságra született emberek szemfénye. Mégis csak vannak predestinált sorsok, emberek, népek. Mondtam az öregnek, hogy az én véleményem más, én a srácot teljesen ingyen lelki kezelem, etetem, saját szobája van, saját rádiója, meg egyebek. Hogy dolgozik? Hát mit csináljon? Ingassa magát egy intézetben egy ágyhoz láncolva? A munka az ő terápiája. Hogy örökké seper, tesz, vesz, ez neki a gyógyulás, semmi más. Nem tudtunk egyet érteni ebben. Mondtam az öregnek, hogy vigyázzon mit követ el, mivel tömi a gyerek agyát tele, ha valamit bevállal, vigye véghez, ide ne jöjjön többet Cézár, mert nem vagyok intézmény. Munkával keresem a kenyerem, nem adományokból.
Aztán megtalálták a módját a Cézár ügynek. Ügyesek ezek a pókok. Pókoknak nevezem a hívőket. Eljárták, hogy a gyerek lütyü, kap ezért valami segélyt az államtól, egy sokgyermekes család meg bevette, mint szociális gondozottat, kap érte lóvét, és Cézár barátunk ugyancsak az általam kitalált munkaterápiát folytatja, csak tiszta ingyen. Jó ez a szolgaságra született léleknek.
Aztán ezen azóta is gondolkodom. Segítségem, az, hogy ezt a Cézárt valamiért ember számba vettem és emberi rangra akartam emelni, elvégre egy büntetendő illegalitás volt. Akkor úgy éreztem, hogy mindazokon amiken átment, csak úgy tud felemelkedni, ha szembenéz velük. Tévedtem. Egy szociális burokba kellett helyezni őt, hogy hivatalosan is hülye legyen, hogy soha eszébe ne jusson hülyeségéből kitörni.
Na így vagyunk mi bloggerek. Ezek a fajták, akik mind ébreszteni akarunk. Kézzel, lábbal kapálózunk. És végül mi a tanulság? Hogy a nép nem akar ébredni. A nép kábulni akar. Nem ébredni.
A mi megváltásunk egy törvény lesz, amikor betiltják majd a szabad blogolást. És lassan ideje lesz. Mert vagyunk egy páran, akiknek feszt jár a szánk. És meglehet annak a sok Cézároknak is sok már ez a duma. Bólogatnak majd mind Cézár, igen, igazságmentes övezetet kérünk!

2 megjegyzés:

  1. Juj, de egyet gondolunk sok mindenben

    VálaszTörlés
  2. Csatlakozom Apa barátomhoz. Egyet. Ne tedd le, majd csak ha kicsavarják a kezedből.

    VálaszTörlés